Sír a kollégánk miattad!

Van egy csendes félreértés januárral kapcsolatban: hogy ez lenne az újrakezdés ideje. Friss lendület, nagy döntések, közös célkitűzések, „na mostantól máshogy csináljuk”. Ehhez képest januárban a legtöbben inkább csak túl akarunk lenni a napon. Nem hősiesen, nem látványosan, csak úgy, hogy este végre leülhessünk.

Van az a szilveszteri pillanat, amikor még minden rendben van. Nevetünk, koccintunk, bólogatunk a zenére. Aztán egyszer csak – általában teljesen ok nélkül – megszületik a gondolat: én most már hazamennék. Nem nagy dráma, nem sértődés. Csak egy nagyon tiszta, belső igen. Ez az este kívülről hangos és felszabadult, belül viszont sokaknál inkább egy hosszú műszak. És nem azért, mert rossz társaságban vagyunk – hanem mert a lelkesedésnek is van lejárati ideje.

Van egy mondat, amit sokan maguknak sem mernek bevallani: „Idén jólesne egyedül szilveszterezni.” Nem azért, mert nincs kivel. Nem azért, mert baj van. Egyszerűen csak azért, mert ez most így esik jól. Mégis, amikor kimondjuk – akár csak magunkban –, mintha rögtön mentegetőznünk kellene. Pedig az egyedül töltött szilveszter nem kudarc, nem lemaradás, nem társadalmi hiba. Hanem egy állapot. Egy életszakasz. Egy döntés.

Van egy makacs elképzelés, ami minden évben újra felbukkan: hogy január elsején valaminek történnie kell. Felébredünk, kinézünk az ablakon, és hirtelen más emberré válunk. Lelkesebbé. Fegyelmezettebbé. Valahogy… jobbá. Ehhez képest január elsején általában az történik, hogy keressük a papucsunkat (ami tegnap még itt volt), próbáljuk kitalálni, mit ettünk pontosan éjfél után, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy vajon tényleg szükség volt-e arra az utolsó pohárra – vagy arra is, ami az utolsó után jött, csak már nem számoltuk.