Fizessen a hirdető helyetted!

Van az a szilveszteri pillanat, amikor még minden rendben van. Nevetünk, koccintunk, bólogatunk a zenére. Aztán egyszer csak – általában teljesen ok nélkül – megszületik a gondolat: én most már hazamennék. Nem nagy dráma, nem sértődés. Csak egy nagyon tiszta, belső igen. Ez az este kívülről hangos és felszabadult, belül viszont sokaknál inkább egy hosszú műszak. És nem azért, mert rossz társaságban vagyunk – hanem mert a lelkesedésnek is van lejárati ideje.

Van egy mondat, amit sokan maguknak sem mernek bevallani: „Idén jólesne egyedül szilveszterezni.” Nem azért, mert nincs kivel. Nem azért, mert baj van. Egyszerűen csak azért, mert ez most így esik jól. Mégis, amikor kimondjuk – akár csak magunkban –, mintha rögtön mentegetőznünk kellene. Pedig az egyedül töltött szilveszter nem kudarc, nem lemaradás, nem társadalmi hiba. Hanem egy állapot. Egy életszakasz. Egy döntés.

Van egy makacs elképzelés, ami minden évben újra felbukkan: hogy január elsején valaminek történnie kell. Felébredünk, kinézünk az ablakon, és hirtelen más emberré válunk. Lelkesebbé. Fegyelmezettebbé. Valahogy… jobbá. Ehhez képest január elsején általában az történik, hogy keressük a papucsunkat (ami tegnap még itt volt), próbáljuk kitalálni, mit ettünk pontosan éjfél után, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy vajon tényleg szükség volt-e arra az utolsó pohárra – vagy arra is, ami az utolsó után jött, csak már nem számoltuk.

Ha beütjük a lábujjunkat, elakad az autó a dugóban, vagy az utolsó erőtartalékainkat mozgósítjuk a lépcsőn, sokunk szájából ösztönösen kicsúszik egy cifra szó. Általában szégyelljük, elnézést kérünk miatta – pedig a tudomány szerint lehet, hogy ilyenkor épp segítünk magunkon. Egy friss brit kutatás arra jutott, hogy a káromkodás nemcsak levezeti a feszültséget, hanem mérhetően javíthatja a fizikai teljesítményt is.