Sír a kollégánk miattad!

Van egy mondat, amit sokan maguknak sem mernek bevallani: „Idén jólesne egyedül szilveszterezni.” Nem azért, mert nincs kivel. Nem azért, mert baj van. Egyszerűen csak azért, mert ez most így esik jól. Mégis, amikor kimondjuk – akár csak magunkban –, mintha rögtön mentegetőznünk kellene. Pedig az egyedül töltött szilveszter nem kudarc, nem lemaradás, nem társadalmi hiba. Hanem egy állapot. Egy életszakasz. Egy döntés.

Van egy makacs elképzelés, ami minden évben újra felbukkan: hogy január elsején valaminek történnie kell. Felébredünk, kinézünk az ablakon, és hirtelen más emberré válunk. Lelkesebbé. Fegyelmezettebbé. Valahogy… jobbá. Ehhez képest január elsején általában az történik, hogy keressük a papucsunkat (ami tegnap még itt volt), próbáljuk kitalálni, mit ettünk pontosan éjfél után, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy vajon tényleg szükség volt-e arra az utolsó pohárra – vagy arra is, ami az utolsó után jött, csak már nem számoltuk.

Ha beütjük a lábujjunkat, elakad az autó a dugóban, vagy az utolsó erőtartalékainkat mozgósítjuk a lépcsőn, sokunk szájából ösztönösen kicsúszik egy cifra szó. Általában szégyelljük, elnézést kérünk miatta – pedig a tudomány szerint lehet, hogy ilyenkor épp segítünk magunkon. Egy friss brit kutatás arra jutott, hogy a káromkodás nemcsak levezeti a feszültséget, hanem mérhetően javíthatja a fizikai teljesítményt is.

A december úgy kúszik be az életünkbe, mint egy puha, fényes meglepetés: először csak néhány gyertya gyullad meg itt-ott, aztán megjelennek a téli illatok, a fényfüzérek, az adventi vásárok… majd hirtelen arra eszmélünk, hogy a naptár minden egyes napja be van táblázva, és a romantikus meghittség helyét átvette valami egészen más: a szervezés. A párok pedig egy idő után választás elé kerülnek: átadják magukat az adventi romantikának, vagy felkötik a logisztikai bakancsot, és túlélő üzemmódba váltanak. Pedig a kettő nem is áll olyan messze egymástól, mint elsőre tűnik.