Sokat dolgozunk, hogy ezen az oldalon NEKED valami értékeset nyújtsunk. Nem kérünk mást, minthogy néha megnézd egy-egy hirdetőnk weboldalát – aki cserébe kifizeti a munkánkat. Engedd, hogy más fizessen a kíváncsiságodért. Engedélyezd a hirdetéseket ezen az oldalon és ismerkedj meg a szponzoraiddal.
Azt hinnénk, hogy a modern ismerkedés csúcsát a jobbra húzás, a GIF-ek és a „mizu?” üzenetek jelentik. Pedig száz évvel ezelőtt a berlini éjszakai életben már olyan technológiával flörtöltek, amit ma is simán eladnának prémium extraként: a pneumatikus csőpostával. Igen. Csőpostával. A szó legszorosabb értelmében.
A mai világban egy pillantás a telefonra, és már tudjuk is, mennyi az idő. De volt idő – szó szerint –, amikor az embereknek nem volt saját pontos órájuk, és ha tudni akarták, hány óra van, hát… meg kellett venniük az információt. És itt lép színre Ruth Belville, a legendás „Greenwich Time Lady”, aki szó szerint árulta az időt.
Volt idő, amikor a férfiak verset írtak, virágot vittek és három napig köröztek a ház körül, hogy a lány egyszer végre kinézzen az ablakon. Ma ugyanez az odaadás könnyen kimerítheti a zaklatás fogalmát – különösen, ha az „ablak” a Messenger chatablakát jelenti. A világ gyorsabban változott, mint a romantika szabálykönyve, így sokan érzik magukat tanácstalannak: mi számít figyelmességnek, és mi tolakodásnak?
Amikor az ember szerelembe esik, hajlamos azt gondolni, hogy a különbségek vonzzák egymást. „Ő a tűz, én a víz, de milyen jól kiegészítjük egymást!” – hangzik a klasszikus romantikus narratíva. De a tudomány most ismét ránk kacsint: valójában sokkal inkább saját tükörképünket keressük a másikban.