Hogyan vidíthatnál fel bennünket?

Az ember szeret úgy tenni, mintha már réges-rég maga mögött hagyta volna az állatvilágot. Mi már nem morgunk, nem huhogunk, nem trillázunk a bokor alól, hanem kifinomultan flörtölünk, üzeneteket elemzünk, emojikat túlgondolunk, és három napig sakkozunk azon, hogy a „Szia :)” vajon érdeklődés vagy udvarias társadalmi zaj. Ehhez képest itt egy friss kutatás, amely finoman megkopogtatja az emberi hiúság vállát, és azt mondja: nyugodj meg, te is csak egy nagyon bonyolult állat vagy. Olyan állat, amelyik meglepően hasonlóan reagál bizonyos párzási hangokra, mint maguk az állatok.

Ha ma egy filmben vagy sorozatban megjelenik egy nő ragadozó madárral a karján, szinte biztos, hogy nem mellékszereplőről van szó. A sólyom, a héja vagy a karvaly a vásznon azonnal jelent valamit: fegyelmet, rangot, különcséget, erőt, gyászt, vad szabadságot. Nem véletlen, hogy mostanában újra feltűntek ezek a madarak a női történetek körül. Csakhogy a kapcsolat jóval régebbi, mint hinnénk.

Van születésnap, és van az a nap, amikor a gravitáció is vigyázzba áll. 1940. március 10-én megszületett Chuck Norris amerikai harcművész és színész. Ez önmagában is figyelemre méltó adat, de Chuck Norris esetében valahogy minden egyszerre többnek tűnik puszta életrajzi ténynél. Mert vannak hírességek, akik körül kialakul egy rajongótábor, és vannak kevesen, akik körül külön kis mitológia épül. Chuck Norris az utóbbi kategória. Róla ugyanis nem egyszerűen azt tartják, hogy kemény fickó volt a vásznon. Róla azt „tudja” az internet, hogy ha kell, puszta nézésével leállít egy tornádót, visszafelé számol tíztől nulláig úgy, hogy közben a nulla megijed, és ha fekvőtámaszt csinál, akkor valójában a Földet tolja lejjebb.
Persze a valóság valamivel hétköznapibb ennél. De csak valamivel.

Van az a kolléga, aki úgy kommunikál, mintha egy kedves, jól fésült kis párnával dobálna… csak épp a párnában tégla van. Nem ordít, nem fenyeget, nem csapja rád az ajtót. Ő mosolyog. Ő „csak kérdez”. Ő „csak segíteni próbál”. Aztán valahogy mégis te ülsz ott délután ötkor, és azon gondolkodsz, hogy mikor vállaltál el még egy feladatot, és miért érzed magad bűnösnek, amiért nem örülsz neki. A munkahelyi „kedveskék” műfaja nem látványos. Inkább olyan, mint a papírvágás: kicsi, de meglepően fáj. És a legfurcsább benne, hogy gyakran nem is tudod pontosan megmondani, mi volt a baj – csak azt, hogy valami nem stimmelt. Ha most felkaptad a fejed: igen, valószínűleg neked is van ilyen kollégád. Vagy volt. Vagy épp most írja a chatbe, hogy „Bocsi, csak egy gyors kérdés”.

Elfelejthetjük a rózsacsokrot. Tegyük vissza a polcra a bonbonválogatást. A 18–19. századi Írországban a szerelmesek valami egészen mással lepték meg egymást Valentin-nap táján: egy tincs hajjal. Igen. Saját hajjal.