Engedd meg, hogy bemutassuk a szponzorod!

A történelem egyik legnagyobb félreértése az a romantikus elképzelés, hogy a 18. századi nők csendesen tűrtek, nem volt hangjuk, és nem értették, mi történik velük. A levéltárak mást mesélnek. Azt, hogy ezek a nők nagyon is tisztában voltak a határokkal, a vallási tekintéllyel való visszaéléssel – és olykor még a rettegett inkvizícióig is elmentek, hogy igazságot követeljenek.

Kevés sportfelszerelés létezik, amelyről mindenki azt feltételezi: „Ez biztos mióta világ a világ, velünk van.” A sportmelltartó azonban meglepően új találmány – sőt, annyira új, hogy a szüleink generációja még simán sportolt nélküle, a női test igényeit pedig a lehető leghanyagabb módon kezelték.

A vetélés mindenhol fájdalmas, mindenhol veszteség – de nem mindenhol ugyanúgy beszélnek róla, és nem mindenhol ugyanazt kapja egy nő, amikor átéli. Van, ahol természetes része az életnek, másutt tabuként kezelik, szégyen vagy hallgatás övezi. A különbségek döbbenetesek, pedig maga a történés közös: egy várandósság megszakad, és vele együtt sokszor az álmok, a tervek is darabokra hullanak.

A vetélés mindig is az emberi élet része volt, mégis újra és újra tabuvá vált. A történelem során nemcsak a biológiai magyarázatok változtak, hanem az is, ahogyan a társadalom és a közösségek viszonyultak ehhez a veszteséghez. Ami ma egészségügyi problémaként és lelki traumaként jelenik meg, az évszázadokkal ezelőtt gyakran bűnnek, szégyennek vagy épp isteni figyelmeztetésnek számított.