Amikor minden városnak saját ideje volt
A 17–18. században még nem létezett egységes időszámítás. Minden település a nap állása alapján állította be az óráit, így akár 16 perc különbség is lehetett két város között – például London és Plymouth között. Ez addig nem okozott problémát, amíg valaki át nem próbált szállni egy vonatra. A vasút és a távíró elterjedése viszont hirtelen olyan volt, mintha a világ egyszerre megkapta volna az első közös Messenger-csoportját: hirtelen fontos lett, hogy mindenki ugyanazt az időt kövesse. A Royal Observatory meg is adta a választ: megszületett a Greenwich Mean Time, de még évtizedekig tartott, mire széles körben elfogadták. A bíróságokon például rendszeresen azzal védekeztek a késők, hogy "nálunk mást mutat az idő".
És ha nincs pontos órád? Jön a zsebórás futár!
A 19. század közepén a pontos idő még ritka luxus volt. Bár a Royal Observatory kapuján már elhelyeztek egy központi órát, a legtöbb embernek esélye sem volt naponta odasétálni – főleg ha messzebb lakott. Ekkor jött a nagy ötlet: John Belville, a csillagvizsgáló egyik munkatársa, 1836-tól kezdve heti egyszer körbejárt Londonban egy megbízható zsebórával, és pénzért beállította az emberek óráit. Ez akkoriban olyan szolgáltatás volt, mint ma egy Netflix-előfizetés – csak épp a sorozatok helyett a percmutató mozgott tőle.
John halála után a felesége, Maria vette át az „időfutár” szerepét, majd évtizedekkel később lányuk, Ruth folytatta a családi vállalkozást. Ő lett a Greenwich Time Lady, és még akkor is vitte házhoz a pontos időt, amikor már rádión és telefonon is hozzáférhető volt.
A hölgy, aki túlélte a technológiai forradalmakat – és egy rosszindulatú riválist
Ruth Belville 1940-ig dolgozott, 86 éves koráig. Addigra már rég voltak rádiók, vezetékes telefonok, távírók – de az emberek továbbra is megbíztak Ruth precíz kis zsebórájában, amelyet minden héten újraszinkronizált a csillagvizsgálónál. Volt, aki fanyalgott, volt, aki gúnyolta („minek ez ma már?”), de Ruth ügyfelei lojálisak maradtak. A Time Lady ugyanis nem csak pontos volt, hanem kedves, megbízható és állítólag híresen nyugodt – pontosan az az ember, akitől az ember szívesen vásárol időt. A munkát csak a második világháború miatt hagyta abba: London utcáin már nem volt biztonságos egy idős hölgy számára.
Mi maradt utána?
A Belville-család közel száz éven át árulta a pontos időt, miközben a világ óráról órára, percről percre modernizálódott. Ma már mindenkinek a zsebében ott ketyeg az atomóra-szinkronizált mobil, de Ruth története emlékeztet valamire, amit néha elfelejtünk: volt idő, amikor az idő luxus volt.
És volt egy hölgy, aki ezt a luxust mosolyogva házhoz vitte.
