Mielőtt bárki felszisszenne, hogy „ez azért már túl intim”, érdemes tudni: akkoriban ez volt az egyik legromantikusabb ajándék, amit valaki adhatott.
Amikor az ajándék üzenetet hordozott
Az udvarlás a 18–19. században nem csupán érzelmi, hanem társadalmi rituálé is volt. A presbiteriánus Ulsterben – ahogy azt Leanne Calvert történész kutatásai bemutatják – az ajándékoknak konkrét jelentésük volt. Egy ing a barátságot jelképezte. Egy kesztyű – amely elfedi a kezet – a házasság ígéretére utalt. Egy könyv intellektuális kapcsolatot sugallt. És a haj? A haj a halhatatlanságot.
Nem véletlenül. A haj mint személyes ereklye használata jóval régebbi, mint a 18–19. századi ír udvarlás. Már a középkorban is őriztek hajszálakat szentek ereklyéiként, a 17. századi Európában pedig szerelmesek és családtagok cseréltek apró hajtincseket emlékként. A 18. század végére ez a gyakorlat beépült a polgári udvarlási kultúrába, és a romantika korában – amikor az érzelmek nyíltabb kifejezése divatba jött – szinte divathullámmá vált.
Miért pont haj?
A haj az egyik kevés olyan testrész, amely a halál után is megmarad. Nem bomlik le gyorsan, nem tűnik el az idővel. A 19. század viktoriánus gyászékszerei is gyakran tartalmaztak hajszálakat – az elhunyt szerettek emlékére. De Írországban nemcsak a gyászban, hanem a szerelemben is szerepet kapott. Egy hajtincs fizikailag is a másik ember darabja volt. Intim, hordozható, elrejthető – és állandó.
A nők gyakran fonták kis copfba a hajukat, szalaggal átkötve. A 19. században külön mesterség is épült a hajmunkára: léteztek hajékszer-készítők, akik karkötőket, medálokat, gyűrűket fontak hajszálakból. Londonban és Dublinban is működtek ilyen műhelyek, és katalógusokból lehetett választani mintát – mintha csak egy korabeli ékszerwebshopot lapozgatnánk, csak éppen alapanyagként a szerelmünk szolgált. A férfiak levélben kérhették: „Küldj egy tincset, hogy emlékezhessek rád.” A kapott hajszálakat ékszerbe foglalták, miniatűr portrék hátuljába rejtették, vagy egyszerűen egy borítékban őrizték.
Elfogadni vagy visszaküldeni – ez itt a kérdés
Az ajándékozás komoly üzenetet hordozott. Ha egy nő elfogadta a férfi ajándékát, az a kölcsönös érdeklődés jele volt. Ha visszautasította, az finom, de egyértelmű elutasításnak számított. Szakítás esetén pedig illett visszaadni az ajándékokat. Igen, ez azt is jelenthette, hogy egy dobozban érkezett vissza az összes hajtincs. A 19. századi „kapcsolati státusz frissítés” nem volt kevésbé kellemetlen, mint ma egy Facebook-státuszváltás.
Haj, hatalom, emlékezet – a gyűjtés kultúrája
A 18–19. század Európája a gyűjtés kora volt. Az emberek emlékkönyveket vezettek, préselt virágokat tettek albumokba, miniatűr portrékat hordtak a nyakukban. A hajtincs ebbe a tárgykultúrába illeszkedett: kicsi, személyes, hordozható relikvia. A romantika idején az „érző lélek” kultusza erősödött. A szerelmes levelek, a szenvedélyes költészet és a fizikai emléktárgyak mind ugyanarról szóltak: az érzelmek megőrzéséről és újraéléséről.
A férfi, aki túl komolyan vette
A történet egyik legérdekesebb alakja Robert James Tennent, egy 19. századi belfasti úriember, aki 14 különböző hajtincset őrzött meg – mindegyik külön borítékban, névvel és dátummal ellátva. A gyűjtemény 1818 és 1827 között készült, amikor Tennent 15 és 24 éves volt. A hajszínek változatosak voltak: szőke pihék, barna fonatok rózsaszín zsinórral átkötve, őszbe hajló sötét tincsek.
A kutatók szerint a kollekció afféle romantikus „trófeaszekrény” lehetett. Egy kézzel készített emlékarchívum, amelyhez a tulajdonos visszatérhetett – nosztalgiából vagy más okból. És ami igazán pikáns: a hajtincsek begyűjtése időben átfedett Tennent későbbi feleségének udvarlásával.
Ez azért is különösen érdekes, mert a 19. századi presbiteriánus közösségekben a házasság komoly, vallási és társadalmi elköteleződés volt. A hajtincsek gyűjtése tehát nem csupán romantikus emlék, hanem egy fiatal férfi érzelmi – és talán erkölcsi – kalandjainak lenyomata is.
Úgy tűnik, a 19. századi Tinder is létezett – csak papíralapon és hajjal.
Szenzoros szerelem
A hajtincsek nem csupán vizuális emlékek voltak. Meg lehetett érinteni őket, simogatni, akár a párna alá tenni. Apró méretük miatt a ruházatba is elrejthetők voltak, a szív fölött hordva. A szerelem akkor is fizikai emléket keresett – csak nem fotógalériában, hanem egy szalaggal átkötött fonatban.
Haj és identitás – egy kulturális szimbólum
A haj mindig erős szimbolikus jelentéssel bírt. Gondoljunk csak Sámson történetére a Bibliában, ahol a haj az erő forrása, vagy a szerzetesek tonsurájára, amely vallási hovatartozást jelzett. A 18–19. században a haj a személyes identitás része volt – nem csoda, hogy szerelmi zálogként is működött.
És ma?
Ma talán furcsának tűnik hajfürtöt ajándékozni Valentin-napon. A romantika kifejezése azonban mindig a kor kultúrájához igazodik. A hajtincs ugyanúgy jelentett vágyat, emléket és kötődést, ahogyan ma egy kézzel írt üzenet, egy közös fotó vagy egy gondosan kiválasztott ajándék.
A szerelem kifejezése mindig személyes volt. Néha pedig – szó szerint – egy kicsit szőrös. És valljuk be: egy hajtincs legalább nem hervad el három nap alatt.
