Sír a kollégánk miattad!

A passzív-agresszió a kommunikáció egyik legrejtélyesebb és leggyakoribb jelensége: olyan, mint egy mosoly, amely mögött fogcsikorgatás rejtőzik. Mindenki találkozott már vele – sőt, valószínűleg mindenki alkalmazta is valamikor, akár akaratlanul. De miért van az, hogy a legártatlanabb mondatok is képesek érzelmi aknákat rejteni?

A könyvespolcodon már külön polcot kaptak az önsegítő könyvek? „Hogyan legyél magabiztos 7 nap alatt”, „A siker 5 titka, amit senki sem mond el”, „Ébredj korán, és hódítsd meg a világot”? Akkor te is a modern kor legnépesebb szektájának tagja vagy: az önfejlesztők egyházáé. És mint minden vallásnak, ennek is megvannak a saját paradoxonjai.

Bevallhatod, te is voltál már libabőrös – egy dal közben, egy hideg fuvallattól, vagy amikor valaki kimondta: „szeretlek.” De vajon miért reagál így a testünk? Miért áll égnek a szőr a karunkon, mintha apró tűk szurkálnának? A válasz egyszerre biológiai, érzelmi és meglepően ősi.

Van valami megmagyarázhatatlanul vonzó abban az emberben, aki kicsit titokzatos, kissé elérhetetlen, és pont annyira sérült, hogy úgy érezzük: majd mi meggyógyítjuk. A romantikus filmek hősei is gyakran ilyenek – zárkózott zsenik, sebeket cipelő művészek vagy magányos lelkek, akik csak ránk várnak. De vajon miért szeretünk újra és újra belesétálni ebbe az érzelmi csapdába?