Engedd meg, hogy bemutassuk a szponzorod!

Van egy különleges szilveszteri pillanat, amikor már tudjuk, hogy hazudni fogunk magunknak. Nem rosszindulatból, nem komolyan – inkább hagyományból. Ez az a pillanat, amikor megszületik a mondat: „jövőre majd másképp”. Sportosabban. Tudatosabban. Kevesebb cukorral. Több zöldséggel. Kevesebb képernyővel. Több énidővel. És valahol mélyen már ekkor érezzük: ezek közül legalább kettő februárra elfárad.

Van az a januári reggel, amikor felébredünk, és a testünk egyértelműen jelzi: ő nem olvasta az újévi terveinket. Lassabb, nehezebb, álmosabb – és nem, ez nem jellemhiba. Ez biológia. Csak ritkán beszélünk róla ilyen nyíltan. A jó hír: a testünk nem ellenünk dolgozik. Egyszerűen csak évszak van. Tél.

Van egy visszatérő januári félmondat, ami minden korosztálynál mást jelent: „régen ezt jobban bírtam”. Huszonévesen ezt általában viccből mondjuk. Negyven körül már gyanakodva. Hatvan felett pedig teljes nyugalommal, mert addigra pontosan tudjuk, mire gondolunk. A január ugyanis nem változik. Mi igen.

Van az a szilveszteri pillanat, amikor még minden rendben van. Nevetünk, koccintunk, bólogatunk a zenére. Aztán egyszer csak – általában teljesen ok nélkül – megszületik a gondolat: én most már hazamennék. Nem nagy dráma, nem sértődés. Csak egy nagyon tiszta, belső igen. Ez az este kívülről hangos és felszabadult, belül viszont sokaknál inkább egy hosszú műszak. És nem azért, mert rossz társaságban vagyunk – hanem mert a lelkesedésnek is van lejárati ideje.