Bemutatjuk aaa… szponzorodat!

Ismerős a szituáció: hajnali kettő van, fekszel az ágyban, pörög az agyad, aztán egyszer csak pittyen a telefon. Üzenet az exedtől. És te ott ülsz, meredsz a kijelzőre, és azon gondolkozol, hogy mit válaszolj. Vagy hogy válaszolj-e egyáltalán. Aztán jön a belső hang: „Csak egy üzenet... nem árthat.” De biztos ez?

Az elengedés szép gondolat – csak épp fáj, mint a nyíl a bordák között. Mert valljuk be: amikor szerettünk valakit, de már nem tudunk vele lenni, a legegyszerűbb dolog gyűlöletbe csomagolni a veszteséget. „Amúgy is bántott.” „Túl hideg volt.” „Én jobbat érdemlek.” Ezek a mondatok nem mindig hazugságok – csak nem a teljes igazság. De mi van, ha nem akarod elhazudni, mennyire szeretted? Ha nem akarsz haragból búcsút inteni, hanem méltósággal, tisztán, emberséggel? Lehet így egyáltalán?

Van az a pillanat, amikor meghallod, hogy "csak az exem írt" – és hirtelen olyan érzésed van, mintha citromba haraptál volna. Hogyhogy csak? Miért ír? Miért válaszolsz? És vajon miért lett hirtelen szuperfontos neki, hogy milyen volt az a régi közös koncert? De vajon mindig gond, ha valaki tartja a kapcsolatot az exével? Vagy csak bennünk mozdul meg valami, amit nem merünk nevén nevezni?

Ültél már a kanapén egy sorozatrész után, szorongó gyomorral, könnyes szemmel, és azt motyogtad: "Nem, ezt nem tehették meg velünk…"? Pedig tudod: ők csak szereplők. Ez csak fikció. Mégis úgy fáj, mintha a saját történetedet tépték volna szét.

De miért üt akkorát egy fiktív szakítás? És miért dolgozzuk fel úgy, mintha tényleg minket hagytak volna ott?