Tetszik? Akkor viszonozd!

A passzív-agresszió a kommunikáció egyik legrejtélyesebb és leggyakoribb jelensége: olyan, mint egy mosoly, amely mögött fogcsikorgatás rejtőzik. Mindenki találkozott már vele – sőt, valószínűleg mindenki alkalmazta is valamikor, akár akaratlanul. De miért van az, hogy a legártatlanabb mondatok is képesek érzelmi aknákat rejteni?

Ha valaki az elmúlt években akár egyszer is görgetett egy párkapcsolati tanácsokat kínáló oldalt, biztosan találkozott a „szeretetnyelvek” fogalmával. Öt kategória, amiben minden ember elvileg elhelyezhető: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek és testi érintés. Egyszerű, átlátható, könnyen megjegyezhető. És talán pont ez a baj.

Sokan hiszik, hogy a ghosting, vagyis amikor valaki minden szó nélkül eltűnik egy kapcsolatból, a digitális kor szülötte. Pedig az emberiség történetében mindig is voltak, akik a „bocs, most nem érek rá” helyett inkább köddé váltak. Csak régen még nem a Messenger mutatta, hogy „látta, de nem válaszolt” – hanem a postás, aki hiába csengetett.

A könyvespolcodon már külön polcot kaptak az önsegítő könyvek? „Hogyan legyél magabiztos 7 nap alatt”, „A siker 5 titka, amit senki sem mond el”, „Ébredj korán, és hódítsd meg a világot”? Akkor te is a modern kor legnépesebb szektájának tagja vagy: az önfejlesztők egyházáé. És mint minden vallásnak, ennek is megvannak a saját paradoxonjai.

Azt mondják, a szerelem vak. Pedig ha a mikroszkóp alá nézünk, kiderül: nem vak, hanem kémiai kódok által vezérelt, hormonokkal megbolondított biológiai kísérlet. Csak épp mi vagyunk a kísérleti nyulak – és valahol mélyen az agyunkban egy apró laboráns keveri a koktélt, amitől hol euforikusan boldogok, hol reménytelenül bizonytalanok leszünk.