Sír a kollégánk miattad!

A gyerekkor játszóterein már látszik: a fiúk nagyobb ívben, lendületesebben dobják a labdát, míg a lányok mozdulata finomabb, sokszor kevésbé célzott. De vajon tényleg biológia írja elő, hogyan repül az a labda – vagy csak a társadalom? A kérdés látszólag egyszerű, de valójában mélyen beágyazódik abba, ahogyan a testünket használjuk, érzékeljük és megéljük.

Azt hittük, a várandósság egyirányú történet: az anya ad életet a gyereknek. De most kiderült, hogy a gyerek is visszaad valamit – méghozzá szó szerint. Egy új kutatás szerint a nők agyában évtizedekkel a szülés után is ott lehet a fiúmagzat DNS-e. Igen, a fiúk néha tényleg beköltöznek anyu fejébe – nem képletesen, hanem biológiailag.

Hazudni emberi dolog – és biológiai is. Amikor füllentünk, nemcsak a szavaink változnak meg, hanem a testünk is reagál: izzadunk, megemelkedik a pulzus, megfeszül az arc, és apró mikromimikák árulják el az igazság pillanatnyi megbicsaklását. A test nem tud hazudni, legfeljebb reméli, hogy senki nem figyel eléggé.

Van az a pillanat, amikor az ember nem pszichológushoz, hanem a keresőmezőhöz fordul: „miért vagyok mindig fáradt”, „hogyan lehet nem túlgondolni mindent”, vagy a klasszikus: „miért vonzom a bonyolult embereket”. A digitális kor önsegítő kultúrája soha nem látott lendületben van – csak épp egyre nehezebb eldönteni, segít-e valójában.

A boldogság manapság iparággá nőtte ki magát. Motivációs előadók, életmódtanárok, self-help könyvek és inspiráló idézetek ígérik, hogy csak egy újabb reggeli rutin, pozitív mantra vagy meditációs applikáció választ el a teljes életérzéstől. De a tudomány egyre inkább azt mondja: a boldogság nem cél, hanem mellékhatás. És minél jobban hajszoljuk, annál gyorsabban szalad el előlünk.