Hogyan vidíthatnál fel bennünket?

Ültél már a kanapén egy sorozatrész után, szorongó gyomorral, könnyes szemmel, és azt motyogtad: "Nem, ezt nem tehették meg velünk…"? Pedig tudod: ők csak szereplők. Ez csak fikció. Mégis úgy fáj, mintha a saját történetedet tépték volna szét.

De miért üt akkorát egy fiktív szakítás? És miért dolgozzuk fel úgy, mintha tényleg minket hagytak volna ott?

Egyik barátod szerint te vagy a társaság lelke. A másik szerint inkább csendes megfigyelő vagy. A munkahelyeden profin kommunikálsz, de a családi ebédeken alig szólalsz meg. És amikor magadban vagy, néha el se hiszed, hogy ezek az arcok mind te vagy. Akkor most játszod a szerepeket? Két (három? négy?) különböző ember vagy?

Van az a pont egy kapcsolatban, amikor a "Hozzá költözzek vagy ő jöjjön ide?" kérdésnél fontosabbá válik: "Tényleg kell nekünk egy kétszemélyes KLIPPAN, vagy jó lesz a régi babzsák is?"

Képzeld el: húsvéthétfő, a napsütés már-már gyanúsan tavaszias, a sonka megvolt, a tojásfestés kipipálva, de… a kaputelefon néma. Senki sem jön locsolni. Egy gyanúsan illatos kölni se kerül elő, és az unokaöcsi is inkább Fortnite-ozik, mint hogy verset mondjon. És te csak ülsz ott a nappaliban, frissen mosott hajjal és egy kérdéssel: „Most akkor tényleg el fogok hervadni?”

Képzeld el: egy férfi este kilenckor lehuppan a kanapéra, headset a fején, kezében kontroller, és éppen zombiáradatot pusztít el, miközben taktikai utasításokat osztogat a Discordon. Nem, nem tinédzser. Nem huszonéves egyetemista. Hanem egy 37 éves, felelősségteljes felnőtt, aki nappal Excel-táblázatokban mélyed el, este pedig előkapja a joystickot. És akkor jön a nézés: "Komolyan? Te még mindig játszol?"