Bemutatjuk aaa… szponzorodat!

Van az a mondat, amit egy férfi kimond, aztán heteken át ott lebeg a lakásban, mint egy becsületsértett szellem: „Majd én megcsinálom!” Ez a női fülek számára reményteli ígéret, a férfi számára viszont egyfajta becsületi fogadalom, amihez a barkácsoláson át vezet az út – gyakran sáros cipővel, egyensúlytalan polcokkal és a földön heverő csavarokkal kövezve.

A romantikus filmek szerint a "szeretlek" kimondása mindent megold. Ott a nagy zene, a meghatottság, az ölelés – és onnantól minden jóra fordul. A valóságban viszont van az a pillanat, amikor két ember ül egymással szemben, egyikük azt mondja: "de hát szeretlek", a másik meg csak csendben bólint – és mégis elválnak.

De hogyan lehet, hogy két ember szereti egymást, és mégsem tud együtt maradni?

Ültél már a kanapén egy sorozatrész után, szorongó gyomorral, könnyes szemmel, és azt motyogtad: "Nem, ezt nem tehették meg velünk…"? Pedig tudod: ők csak szereplők. Ez csak fikció. Mégis úgy fáj, mintha a saját történetedet tépték volna szét.

De miért üt akkorát egy fiktív szakítás? És miért dolgozzuk fel úgy, mintha tényleg minket hagytak volna ott?

Egyik barátod szerint te vagy a társaság lelke. A másik szerint inkább csendes megfigyelő vagy. A munkahelyeden profin kommunikálsz, de a családi ebédeken alig szólalsz meg. És amikor magadban vagy, néha el se hiszed, hogy ezek az arcok mind te vagy. Akkor most játszod a szerepeket? Két (három? négy?) különböző ember vagy?

Van az a pont egy kapcsolatban, amikor a "Hozzá költözzek vagy ő jöjjön ide?" kérdésnél fontosabbá válik: "Tényleg kell nekünk egy kétszemélyes KLIPPAN, vagy jó lesz a régi babzsák is?"