Sír a kollégánk miattad!

Tavasszal valami furcsa dolog történik az emberekkel. Hirtelen mindenki földet akar venni, magot rendelni, palántát nézni, balkonládát súrolni, bazsalikomot menteni, paradicsomot nevelni, mentát szaporítani. Az erkélyből projekt lesz, az ablakpárkányból mini birtok, a közös növényből pedig meglepően gyorsan közös ügy. És ahol közös ügy van, ott előbb-utóbb megjelenik valami más is: ki hogyan kontrollál, ki hogyan gondoskodik, ki hogyan felejt el dolgokat, ki hogyan sértődik meg, és ki az, aki már a második levél sárgulásánál úgy beszél a bazsalikomról, mintha a kapcsolat jövője múlna rajta.

Az ember szeret úgy tenni, mintha már réges-rég maga mögött hagyta volna az állatvilágot. Mi már nem morgunk, nem huhogunk, nem trillázunk a bokor alól, hanem kifinomultan flörtölünk, üzeneteket elemzünk, emojikat túlgondolunk, és három napig sakkozunk azon, hogy a „Szia :)” vajon érdeklődés vagy udvarias társadalmi zaj. Ehhez képest itt egy friss kutatás, amely finoman megkopogtatja az emberi hiúság vállát, és azt mondja: nyugodj meg, te is csak egy nagyon bonyolult állat vagy. Olyan állat, amelyik meglepően hasonlóan reagál bizonyos párzási hangokra, mint maguk az állatok.

Elfelejthetjük a rózsacsokrot. Tegyük vissza a polcra a bonbonválogatást. A 18–19. századi Írországban a szerelmesek valami egészen mással lepték meg egymást Valentin-nap táján: egy tincs hajjal. Igen. Saját hajjal.

Van az a februári nap, amikor a férfiak egy része idegesen nézi a naptárt, a nők egy része pedig azt mondja: „Ugyan, nekem nem kell ajándék.” Aztán mégis mindenki egy kicsit feszültebb. De vajon miért lett a Valentin-napból ennyire kényelmetlen terep? És miért működik sok kapcsolatban inkább stresszforrásként, mint ünnepként?