Sír a cica miattad!

A szerelem mindig is nagy színház volt, csak most a díszleteket az algoritmusok építik. Egykor szerelmes leveleket rejtettek a kabátzsebben, ma pedig szívecskét dobunk a messengerbe. A romantika nem halt meg, csak kapott egy filtert és egy wifi-jelszót.

A csók olyan természetes része az életünknek, hogy ritkán gondolunk bele: valahol, valamikor valakinek először kellett kitalálnia. Most azonban a tudomány újraírja a történelmet. Régészeti leletek és ősi mezopotámiai szövegek szerint az emberek már 4500 évvel ezelőtt is csókolóztak – nemcsak köszöntésképp, hanem szenvedélyből, kötődésből és vágyból.

Ha valaki az elmúlt években akár egyszer is görgetett egy párkapcsolati tanácsokat kínáló oldalt, biztosan találkozott a „szeretetnyelvek” fogalmával. Öt kategória, amiben minden ember elvileg elhelyezhető: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek és testi érintés. Egyszerű, átlátható, könnyen megjegyezhető. És talán pont ez a baj.

Azt mondják, a szerelem vak. Pedig ha a mikroszkóp alá nézünk, kiderül: nem vak, hanem kémiai kódok által vezérelt, hormonokkal megbolondított biológiai kísérlet. Csak épp mi vagyunk a kísérleti nyulak – és valahol mélyen az agyunkban egy apró laboráns keveri a koktélt, amitől hol euforikusan boldogok, hol reménytelenül bizonytalanok leszünk.