Hogyan vidíthatnál fel bennünket?

Van az a szilveszteri pillanat, amikor még minden rendben van. Nevetünk, koccintunk, bólogatunk a zenére. Aztán egyszer csak – általában teljesen ok nélkül – megszületik a gondolat: én most már hazamennék. Nem nagy dráma, nem sértődés. Csak egy nagyon tiszta, belső igen. Ez az este kívülről hangos és felszabadult, belül viszont sokaknál inkább egy hosszú műszak. És nem azért, mert rossz társaságban vagyunk – hanem mert a lelkesedésnek is van lejárati ideje.

Ha beütjük a lábujjunkat, elakad az autó a dugóban, vagy az utolsó erőtartalékainkat mozgósítjuk a lépcsőn, sokunk szájából ösztönösen kicsúszik egy cifra szó. Általában szégyelljük, elnézést kérünk miatta – pedig a tudomány szerint lehet, hogy ilyenkor épp segítünk magunkon. Egy friss brit kutatás arra jutott, hogy a káromkodás nemcsak levezeti a feszültséget, hanem mérhetően javíthatja a fizikai teljesítményt is.

Az idő múlása mindannyiunkon nyomot hagy – a memóriánkon, a reakcióidőnkön, sőt magán az agyunkon is. Sokáig az volt az uralkodó feltételezés, hogy a nők agya gyorsabban öregszik, és ez magyarázza, miért körükben gyakoribb az Alzheimer-kór. Egy friss, nagyszabású kutatás azonban alaposan megkavarja ezt a képet. Egy nemzetközi kutatócsoport eredményei szerint valójában a férfiak agya mutat gyorsabb öregedési jeleket – miközben a demencia továbbra is főként a nőket érinti. Hogyan lehetséges ez az ellentmondás?

A tél első prüszkölése mindig ugyanúgy kezdődik: valaki halkan megköszörüli a torkát, majd kijelenti, hogy „ez csak egy kis megfázás”. A következő napon ugyanez a személy (többnyire férfi) már drámai lassúsággal, takaróval a vállán suttogja: „szerintem haldoklom”. Innen ered a legendás kifejezés: férfinátha. De vajon valódi jelenség, vagy csak egy harmincéves mém túlélője? A válasz ennél sokkal izgalmasabb.

Ha valaha is eltűnődtél azon, hogy a statisztikák szerint miért élnek kevesebb ideig a férfiak, a tudósok most szolgálnak egy olyan magyarázattal, amely egyszerre tudományos és megmosolyogtató: úgy tűnik, evolúciós felmenőink túl sok energiát öltek a párzásba – és túl keveset az életben maradásba. Vagyis nagyon leegyszerűsítve: a „lenyűgözöm a nőstényt” program gyakran fontosabb volt, mint a „nem halok meg ma” üzemmód.