Alíz nem azért mondta ezt, mert meg akart bántani, hanem mert a társkereső piacon dolgozva ezt látja nap mint nap. Sajnos, most úgy érzem, tökéletesen igaza volt.
Pedig 2 évvel ezelőtt a kezdeti sokk után még én is lelkes voltam. Hiszen még fiatal vagyok (40 múltam akkor), csinosnak mondanak, nem híztam el, adok magamra és azt hiszem, szellemileg sem vagyok beszűkülve. Érdekel a világ, követem az eseményeket, és a baráti köröm sem fogyott el a gyereknevelős években.
Egyszóval azt gondoltam, majd én megmutatom, hogy igenis van keresnivalóm a társkereső piacon elvált, 3 gyerekes, negyvenes nőként is! Elfogadtam minden meghívást, az ismerőseim igyekeztek az anya-hétvégéimen programot szervezni nekem. Voltam tucatnyi szülinapon, osztálytalálkozón, farsangon és egyéb bulin, ahol igyekeztem férfiakkal ismerkedni. Ezzel nem is volt gondom, már az osztálytalálkozó után hívogatni kezdtek a srácok, akik előző este megtudták, hogy újra a szinglik táborát erősítem. Jó volt újra nőnek érezni magam, de hamarosan rájöttem, hogy azok a negyvenes férfiak, akik agglegényként élik napjaikat, nem véletlenül vannak ám egyedül. A kamaszkori vonzalom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ebből tartós kapcsolatot lehessen építeni.
Nem adtam fel, futni kezdtem, és elmentem minden buliba, ha szabad estém volt, ahova a társaság hívott. Talán egy kicsit túl sokat is eljártam, de úgy éreztem, muszáj valahol kiereszteni a gőzt. Egész héten iszonyú munkát igényelt a gyerekek logisztikája, és persze mindent egyedül kellett megoldanom, a saját melóim mellett. A volt férjem kéthetente jött, hogy a közbeeső 12 napon ki mit csinált, nem érdekelte. Mondanom sem kell, hogy rámstartoltak az apukák, egyik-másik olyan nyíltan ajánlkozott, hogy nem akartam hinni a fülemnek. Másnap pedig az asszonnyal együtt integettek a kocsiból.
Elhatároztam, hogy smink nélkül nem lépek ki a lakásból, és olyan ruhákat kezdtem hordani, amiket előtte sose. Saját magamat is megleptem, és akár céges sportnapra mentem, akár koncertre, mindig láttam egy-két szempárt, aki figyel. Az egyik bulin felkért egy jóvágású srác, majd haza is kísért. Bár néhány évvel fiatalabb volt, azt hittem, végre reménykedhetek egy normális kapcsolatban.
Kapcsolatnak kapcsolat volt, abból a kétdimenziós fajtából. A pasi mániákusan ügyelt arra, hogy nehogy abba az elképzelésbe ringassam magam, hogy ez egy normális kapcsolat, aminek van jövője. Mindig csak akkor találkoztunk, amikor én mentem, soha, semmit nem tett azért, hogy többet lássuk egymást. Egyáltalán nem vállalt fel, nemhogy a barátai, vagy a családja előtt, de még az utcán sem. Mintha betegesen menekült volna a kötöttségektől. Rá kellett jönnöm, hogy ő sem véletlenül van még egyedül.
Egy hete beregisztráltam pár online társkeresőre. Ez a mélypont. Naponta tucatnyi levelet kapok, de olyan intimeket, amiket többheti ismeretség után sem küldenék. Józsi72 még lát bennem reményt, ő pont egy házias kis feleséget keres, és nem zavarja a 30 évnyi korkülönbség sem. Csudika megsértődött tegnap, mert nem voltam kíváncsi a meztelen felsőtestét ábrázoló fotókra (ő legalább megkérdezte). Vincekirály minden reggel, délben és este ugyanazt az egy mondatot írja üzenetként.
Nem merem felhívni Alízt, hogy igaza volt. Még reménykedem...mondjátok, érdemes?
