Tetszik? Akkor viszonozd!

Elfelejthetjük a rózsacsokrot. Tegyük vissza a polcra a bonbonválogatást. A 18–19. századi Írországban a szerelmesek valami egészen mással lepték meg egymást Valentin-nap táján: egy tincs hajjal. Igen. Saját hajjal.

A szerelemmel kapcsolatban érezni általában könnyebb, mint beszélni. Lehet, hogy ülünk valaki mellett, nézzük az arcát, és pontosan tudjuk, mit jelent nekünk – de amikor szavakba kellene önteni, minden hirtelen szegényesnek tűnik. Nem véletlen, hogy költők, filozófusok és dalszerzők évszázadok óta küzdenek vele. Most azonban a pszichológusok, antropológusok és evolúciókutatók is ugyanabba az irányba fordultak. Adatokkal, vizsgálatokkal, megfigyelésekkel. És amit találnak, az egyszerre megnyugtató és meglepő.

Az elmúlt években egyre gyakrabban bukkan fel a „gray divorce” kifejezés, amely az 50 év felettiek körében növekvő válási arányt jelöli. Bár elsőre meglepőnek tűnhet, a jelenség mögött nem hirtelen döntések vagy divathullám áll, hanem hosszú, sokszor évtizedeken át érlelődő folyamatok.

Sokan tapasztalják, hogy párkapcsolataik kísértetiesen hasonló forgatókönyvet követnek. Más a név, más az arc, más a történet, mégis ugyanazok az érzések, konfliktusok és csalódások térnek vissza. Ilyenkor gyakran hangzik el a mondat: „mindig ugyanilyen emberbe szeretek bele”.

A szerelem kezdetén sokan úgy érzik, mintha minden könnyebb, intenzívebb és élénkebb lenne. A másikra irányul a figyelem, az együtt töltött idő feltölt, a kapcsolat pedig szinte magától működik. Az évek múlásával azonban ez az élmény átalakul, és ennek nemcsak érzelmi, hanem nagyon is konkrét biológiai okai vannak.