Bemutatjuk aaa… szponzorodat!

Sok pár életében kísértetiesen ismerős a helyzet: látszólag apró dolgokon robban ki a vita, mégis ugyanaz az érzelmi forgatókönyv ismétlődik újra és újra. Más a téma, más a pillanat, de a végén ugyanaz a feszültség, ugyanaz a sértettség marad.

Van az a mondás, hogy a szerelem vak. A tudomány szerint inkább túlságosan is éber. Olyannyira, hogy képes beleszólni abba, mennyi ideig élünk, hogyan gyógyulunk, sőt abba is, hogyan viseljük el az élet legkeményebb veszteségeit. Egy friss tudományos összegzés szerint az intimitás nem pusztán érzelmi luxus vagy romantikus ráadás, hanem evolúciós túlélőeszköz – afféle belső életmentő mellény.

Van az a januári reggel, amikor felébredünk, és a testünk egyértelműen jelzi: ő nem olvasta az újévi terveinket. Lassabb, nehezebb, álmosabb – és nem, ez nem jellemhiba. Ez biológia. Csak ritkán beszélünk róla ilyen nyíltan. A jó hír: a testünk nem ellenünk dolgozik. Egyszerűen csak évszak van. Tél.

Van egy visszatérő januári félmondat, ami minden korosztálynál mást jelent: „régen ezt jobban bírtam”. Huszonévesen ezt általában viccből mondjuk. Negyven körül már gyanakodva. Hatvan felett pedig teljes nyugalommal, mert addigra pontosan tudjuk, mire gondolunk. A január ugyanis nem változik. Mi igen.

Van egy makacs elképzelés, ami minden évben újra felbukkan: hogy január elsején valaminek történnie kell. Felébredünk, kinézünk az ablakon, és hirtelen más emberré válunk. Lelkesebbé. Fegyelmezettebbé. Valahogy… jobbá. Ehhez képest január elsején általában az történik, hogy keressük a papucsunkat (ami tegnap még itt volt), próbáljuk kitalálni, mit ettünk pontosan éjfél után, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy vajon tényleg szükség volt-e arra az utolsó pohárra – vagy arra is, ami az utolsó után jött, csak már nem számoltuk.