Engedd, hogy más fizessen helyetted!

A szerelemben sok mindent el lehet nézni. A horkolást, a fürdőszobában hagyott zoknit, sőt, még azt is, ha ő a tejfölt rendszeresen az asztalon felejti. De ha a kedvenc fehérneműd újra és újra rózsaszínben pompázik, ideje szembenézni a valósággal: a pasi nem tud mosni. Csak azt hiszi.

A legtöbb férfi számára ez a mondat egy megkönnyebbülés: "Hála az égnek, nincs gond!" Csakhogy van. A „Semmi baj!” egy olyan kifejezetten női eredetű nyelvi lelemény, ami valójában egy kódolva elrejtett, passzív-agresszív figyelmeztetés. Tény: amikor ő azt mondja, hogy minden rendben, a valóságban már készen áll a lelki atombomba. Csak csendben ketyeg.

Van az a mondat, amit egy férfi kimond, aztán heteken át ott lebeg a lakásban, mint egy becsületsértett szellem: „Majd én megcsinálom!” Ez a női fülek számára reményteli ígéret, a férfi számára viszont egyfajta becsületi fogadalom, amihez a barkácsoláson át vezet az út – gyakran sáros cipővel, egyensúlytalan polcokkal és a földön heverő csavarokkal kövezve.

A romantikus filmek szerint a "szeretlek" kimondása mindent megold. Ott a nagy zene, a meghatottság, az ölelés – és onnantól minden jóra fordul. A valóságban viszont van az a pillanat, amikor két ember ül egymással szemben, egyikük azt mondja: "de hát szeretlek", a másik meg csak csendben bólint – és mégis elválnak.

De hogyan lehet, hogy két ember szereti egymást, és mégsem tud együtt maradni?

Ültél már a kanapén egy sorozatrész után, szorongó gyomorral, könnyes szemmel, és azt motyogtad: "Nem, ezt nem tehették meg velünk…"? Pedig tudod: ők csak szereplők. Ez csak fikció. Mégis úgy fáj, mintha a saját történetedet tépték volna szét.

De miért üt akkorát egy fiktív szakítás? És miért dolgozzuk fel úgy, mintha tényleg minket hagytak volna ott?