A képernyőn túl – amikor beleszeretünk egy kapcsolatba
Nem csak a karaktereket szeretjük meg, hanem azt, amit ők együtt képviselnek. A dinamikát, az intimitást, az apró gesztusokat. És amikor ezek eltűnnek – vagy ami még rosszabb, tönkremennek – az olyan, mintha valami, amiben hittünk, megszűnne létezni.
Carrie és Big (Szex és New York): olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút – és minden egyes szakítás után nekünk is kellett pár rész, hogy újra higgyünk bennük (vagy egyáltalán Carrie-ben). És mi lett a vége? Nos… a rebootban kaptunk még egy traumát. Köszi, HBO Max.
Ross és Rachel (Jóbarátok): a legendás "We were on a break!" jelenet nemcsak őket tette tönkre – egy generáció vitázik rajta máig, hogy kinek volt igaza. És közben minden egyes újrakezdésük után mi is újra reménykedtünk.
Samantha és Richard (Szex és New York): amikor végre elhittük, hogy működhet, hogy a nőcsábász üzletember megváltozik, jött a klasszikus bizalompróba. És amikor nem sikerült, az nemcsak Samanthának fájt.
Lorelai és Luke (Szívek szállodája): amikor szakítottak, hirtelen az egész sorozat szíve kezdett el szétesni. Mert nem csak egy kapcsolat ment tönkre – hanem egy világ, amiben jól éreztük magunkat.
Mike és Rachel (Briliáns elmék): a szakításuk alatt nemcsak a képernyőn hullottak szét, hanem bennünk is valami. Mert addig ők jelentették a reményt arra, hogy intelligencia és szenvedély együtt is működhet.
Mi történik ilyenkor bennünk?
Agyunk nem tesz nagy különbséget a valóság és a fikció között, ha érzelmekről van szó. A tükörneuronjaink empátiával reagálnak – akkor is, ha csak nézzük, nem éljük. Egy szakítás, egy haláleset vagy egy fájdalmas jelenet valós testi reakciókat vált ki: szorongást, gyászt, szomorúságot.
És ha az adott történet valamire rákattint bennünk – mondjuk, mert mi is éltünk már át elhagyást, veszteséget, becsapást –, akkor a sorozat csak a felszínre hozza, amit már amúgy is cipeltünk.
A gyász, amit senki nem vesz komolyan
Senki nem hív fel részvéttel, ha egy sorozatban meghal valaki, akit szerettél. Nem kapsz együttérző üzeneteket, amikor két karakter szakítanak, pedig te konkrétan végignézted, hogyan hullik szét valami, amit éveken át építettek.
És lehet, hogy csak azt mondod: "Hülyeség, túlérzékeny vagyok", de valójában nem az vagy. Csak működsz. Empatikusan, emberien.
Mit tehetsz ilyenkor?
- Ne bagatellizáld. Ha fáj, hát fáj. A fiktív veszteség is veszteség.
- Beszélj róla. Barátokkal, kommentmezőben, vagy akár saját magaddal.
- Ne zárd le túl gyorsan. Engedd meg magadnak a gyászt, még ha csak három rész is jár hozzá.
- Keress olyan történetet, ami gyógyít. De ne túl hamar. Előbb sírj egy kicsit a régin.
A fiktív szakítások néha jobban fájnak, mint a valósak, mert ott legalább tudjuk: mi történt. Itt viszont csak nézünk egy stáblistát, és próbáljuk kitalálni, hogyan tovább. Aztán lassan továbblépünk – új karakterek, új történetek, új remények.
De valahol, a lejátszási listánk mélyén, mindig ott marad az a rész, amitől megtörtünk.
És ez rendben van. Ez azt jelenti, hogy szívből néztük.
