Nyugat-Európában és Észak-Amerikában egyre nagyobb hangsúlyt kap a nyílt kommunikáció és a lelki támogatás. Számos országban működnek olyan programok és civil szervezetek, amelyek segítenek a gyász feldolgozásában, emellett a kórházakban gyakran pszichológus vagy szociális munkás is rendelkezésre áll. Sok helyen már az is természetes, hogy a nő dönthet arról, hogyan szeretné elbúcsúztatni a meg nem született gyermekét, akár szimbolikus gesztusokkal is. Ez a fajta hozzáállás segít abban, hogy a veszteség ne maradjon feldolgozatlan trauma, hanem a gyászfolyamat részeként kapjon helyet az érintettek életében.
Közép- és Kelet-Európában vegyesebb a kép. Lengyelországban például a szigorú abortusztörvények miatt a spontán vetélés is gyanakvást vonhat maga után, és sok nő érzi úgy, hogy inkább hallgatnia kell, nehogy ítélkezés érje. Magyarországon ugyan az orvosi ellátás biztosított, de a lelki támogatás sokszor hiányzik. A nők gyakran érzik magukat magukra hagyva, hiszen a környezet sem mindig tudja, hogyan reagáljon: vigasztaljon, hallgasson, vagy tegyen úgy, mintha „meg sem történt volna”. A csend és a tabusítás sajnos még mindig erősen jelen van.
A dél-európai országokban, például Olaszországban vagy Spanyolországban a vallási háttér sokszor meghatározza a megítélést. A katolikus hagyományok miatt a vetélés nem egyszer kapcsolódik bűntudathoz vagy „isteni akaratként” értelmezett veszteséghez. Ugyanakkor a család szorosabb jelenléte sok esetben mégis több közvetlen támogatást jelent, mint az északibb, individualistább társadalmakban.
Ha kilépünk Európából, a különbségek még szembetűnőbbek. Afrikában és Ázsiában gyakran komoly tabuk övezik a vetélést, a nőket sokszor hibáztatják, és az egészségügyi ellátás is bizonytalan. Van, ahol még mindig spirituális „tisztátalanságként” tekintenek rá, ami társadalmi kirekesztettséghez is vezethet. Előfordul, hogy a család vagy a közösség hallgatással reagál, így az érintett nő teljesen magára marad a veszteséggel. Latin-Amerikában a vallási és jogi korlátozások miatt sok nő egyszerűen nem mer segítséget kérni, így a veszteség feldolgozása egyedül, titokban zajlik.
A közös pont mindenhol ugyanaz: a vetélés nem „apró esemény”, hanem veszteség, ami testet és lelket egyaránt érint. A különbség abban rejlik, hogy a társadalom mit enged megélni: a gyászt, az emlékezést és a támogatást – vagy inkább a csendet, a hallgatást és a bűntudatot.
Zárásként érdemes kimondani: a vetélés nem szégyen, nem titok, hanem egy fájdalmas élettapasztalat, amelyet minden nőnek joga van méltósággal és támogatással megélni. Ha egyszer mindenhol eljutunk oda, hogy a veszteség nem titkolni való, hanem együttérzést érdemlő történet, akkor a gyász útja is könnyebb lesz.
