Engedd meg, hogy bemutassuk a szponzorod!

Képzeld el: hazaérsz, az ajtóban ott áll, kezében egy csokor virág. Nem a benzinkutas fajta, hanem tényleg szép. Csak úgy. Mert gondolt rád. Mert ma is szerelmes beléd. Mert ő ilyen figyelmes. …és most ébredj fel. A valóság az, hogy a virág – a filmek, reklámok és anyák napja ellenére – valamiért sok kapcsolatban úgy működik, mint az egyszarvú: szép, de ritka. De vajon miért olyan nehéz rávenni a másikat, hogy néha hozzon virágot? És hogyan lehet ezt elérni anélkül, hogy passzív-agresszíven rajzszöget rejtenél a párnája alá?

Történt egyszer – jó, nem is egyszer – hogy valamit elrontottam. Talán nem hallgattam végig. Vagy elfelejtettem valamit, amit nem lett volna szabad. Vagy rosszul mondtam valamit, ami nem is úgy hangzott el a fejemben. A lényeg: bocsánatot kellett kérnem. És mit tettem? Elbattyogtam a legközelebbi virágboltba. De miért? Miért pont virágot visz az ember, amikor békét akar kötni? Miért nem fánkot, könyvet vagy barkácskatalógust? És miért működik ez a gesztus, még akkor is, ha bénán feszengünk közben a csokorral a kezünkben?

Amikor a családon belüli bántalmazás kerül szóba, legtöbbször az áldozatokra – főként nőkre és gyerekekre – irányul a figyelem. Jogosan. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy mi lesz azokkal a fiúgyerekekkel, akik némán nézik végig az otthonukban zajló erőszakot. Ők nemcsak elszenvedői az agressziónak, hanem sokszor tanúi és akaratlan tanulói is annak. Vajon elkerülhetetlen, hogy felnőttként ők is bántalmazók legyenek? Szerencsére nem.

A gyermekkori erőszak hatása a felnőttkori kapcsolatokra

A szerelemben sok mindent el lehet nézni. A horkolást, a fürdőszobában hagyott zoknit, sőt, még azt is, ha ő a tejfölt rendszeresen az asztalon felejti. De ha a kedvenc fehérneműd újra és újra rózsaszínben pompázik, ideje szembenézni a valósággal: a pasi nem tud mosni. Csak azt hiszi.