Hogyan vidíthatnál fel bennünket?

Van az a januári reggel, amikor felébredünk, és a testünk egyértelműen jelzi: ő nem olvasta az újévi terveinket. Lassabb, nehezebb, álmosabb – és nem, ez nem jellemhiba. Ez biológia. Csak ritkán beszélünk róla ilyen nyíltan. A jó hír: a testünk nem ellenünk dolgozik. Egyszerűen csak évszak van. Tél.

Van egy visszatérő januári félmondat, ami minden korosztálynál mást jelent: „régen ezt jobban bírtam”. Huszonévesen ezt általában viccből mondjuk. Negyven körül már gyanakodva. Hatvan felett pedig teljes nyugalommal, mert addigra pontosan tudjuk, mire gondolunk. A január ugyanis nem változik. Mi igen.

Van egy makacs elképzelés, ami minden évben újra felbukkan: hogy január elsején valaminek történnie kell. Felébredünk, kinézünk az ablakon, és hirtelen más emberré válunk. Lelkesebbé. Fegyelmezettebbé. Valahogy… jobbá. Ehhez képest január elsején általában az történik, hogy keressük a papucsunkat (ami tegnap még itt volt), próbáljuk kitalálni, mit ettünk pontosan éjfél után, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy vajon tényleg szükség volt-e arra az utolsó pohárra – vagy arra is, ami az utolsó után jött, csak már nem számoltuk.

A karácsony az év legmeghittebb időszaka – egészen addig, amíg elő nem kerül a díszdoboz. Onnantól a nappali valami furcsa, ünnepi csatatérré válik: „az úgy túl csillog”, „az meg túl kék”, „ezt idén ne tegyük fel”, „dehogy nem, ez a kedvencem!”. És mire a fa végre teljes pompájában áll, mindenki egy kicsit fáradtabb, egy kicsit csöndesebb, és egy kicsit eltöpreng azon, miért tud egy marék dísz ekkora feszültséget kelteni. A válasz sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. A karácsonyi dekoráció körüli viták nem egyszerű ízlésbeli különbségek – hanem az emberi psziché, az evolúciós örökség és a családi szerepek összefonódásai.

Van az a pont, amikor egy TikTok-trend annyira elterjed, hogy az ember azt mondja: „jó, ezt már a tudomány is nézze meg, mielőtt még mindenki rozmaringteával keni a homlokát”. Nos, pontosan ez történt.