Lelki karbantartás – női műszakban?
Van egy mondás, miszerint a kapcsolat olyan, mint egy kert: ha nem locsolod, elszárad. A gond csak az, hogy sok párnál kizárólag a nő áll a slag másik végén. Ő olvas könyveket a kötődéselméletről, ő iratkozik be kommunikációs tréningre, és ő keres rá a neten a „Miért húzódik el a párom minden vitánál?” kulcsszavakra. A férfiak eközben gyakran csak akkor kapják fel a fejüket, amikor a nő már a bőröndjét cipeli az ajtó felé – vagy amikor a terapeutánál ülnek, és azt mondja: „Ez az utolsó esély.”
Nem a férfiak hibája – csak az elvárásoké?
Sokan mondják, hogy a férfiakat nem tanították meg az érzelmek nyelvére. De ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy ha mégis megtanulják, gyakran nem kapnak rá bátorítást. A „keménynek kell lenni” és a „nem vagyok nyávogós” sztereotípiák még mindig beárnyékolják azt, hogy egy férfi dolgozzon a saját – és a közös – lelkén. Így aztán a kapcsolat érzelmi fenntartása gyakran egyoldalúvá válik. A nő kérdez, értelmez, visszatükröz – a férfi meg csak vállat von: „Már megint ezzel jössz?”
A nő az érzelmi Google – a férfi meg csak keres
A legtöbb hetero kapcsolatban az a dinamika, hogy a nő tartja számon az évfordulókat, a gyerek lelkivilágát, a közös vacsorák intimitását. Ő a kapcsolat „lelki Google-je”, aki akkor is válaszol, amikor még a kérdést sem tették fel. Közben a férfiak sokszor elvesznek az elvárások között: legyenek erősek, de érzékenyek, hallgassanak meg, de ne szóljanak bele, és ha lehet, ne sírjanak, de azért legyenek érzelmileg jelen.
Miért nem jön el a férfi a terápiára?
Sokan azért nem, mert azt hiszik, ez csak a problémákról szól – és azokat ők nem akarják „kiteregetni”. Mások szerint ez a nő dolga: ő az, aki érzi, hogy baj van, ő az, aki „jobban ért hozzá”. Pedig a kapcsolat nem egy kocsi, amit a nő visz szervizbe. És a terápia nem javítás – hanem közös újratervezés. Aki nem jön el, az valójában azt mondja: „Nekem így jó. Te szenvedsz? Akkor menj, oldd meg te.”
Nem lehet minden nő saját párterapeutája
Sok nő úgy próbálja megmenteni a kapcsolatát, hogy közben szinte szakképzett coach lesz. Próbál másképp kérdezni, türelmesebb lenni, segíteni a férfinak abban, hogy megnyíljon. De hosszú távon ez nem működik. Egy párkapcsolatban nem lehet az egyik fél a másik terapeuta-asszisztense. A lelki teher akkor válik nyomorrá, ha egyedül kell cipelni.
A közös munka nem női hóbort – hanem túlélési esély
A jó párkapcsolat nem attól működik, hogy nincsenek benne konfliktusok, hanem attól, hogy van közös nyelv a megértésre. És ezt a nyelvet csak közösen lehet tanulni. Nem baj, ha az első lépést a nő teszi meg – sokszor ő érzi meg először, hogy valami nincs rendben. De ha a férfi nem lép mellé, csak néz utána a lelki távolból, akkor az nem társ – hanem utas a másik életében.
Mi lenne, ha nem a nő vinné el mindig a lelkét?
Mi lenne, ha egyszer a férfi mondaná: „Én is szeretném jobban érteni magunkat. Meg akarom érteni, mi bánt téged. Nem azért, mert baj van – hanem mert fontos vagy nekem.” Ez nem gyengeség, hanem bátorság. Nem nőies dolog – hanem emberi. És talán itt kezdődne az a kapcsolat, amiben a lelkünket nem cipeljük egyedül – hanem közösen visszük, egymás mellett, nem egymás helyett.