Kijelenthetem: nem vagyok „Fanatikus Facebook Felhasználó”, azaz FFF. Én csak illedelmesen bejelentkezem naponta (mondjuk reggeltől estig), és gyorsan végigpörgetem az ismerőseim profilját (na jó, néha elidőzöm Tildán és az új pasiján, mert annyira cuki. A pasi persze, nem Tilda.) Aztán udvariasságból tetszikelek pár mosolygós, cuki macikát és napi motivációs idézetet (persze senkinek nem mondom el, hogy a legjobbakat lementem magamnak), megosztok pár felhívást, érdeklődést mutatok néhány esemény iránt (szelektálási szempontjaim: ahol feltételezhetően sok facér negyvenes pasi lézeng) sőt néha még „ott is leszek” (később elhallgatom, hogy amire eljutok, azon hozzám hasonló facér negyvenes nők lézengtek). Előfordul, hogy megjegyzést fűzök mások „pezsgőkoccintós, házassági évfordulós, gyerekballagós” képeihez (arról sem beszélek, milyen erőltetve jön ki belőlem egy „gratulálok” az eljegyzési fotók láttán). És persze én is posztolok néha egy-egy képet magamról vagy a családomról, csak hogy bizonyságot tegyek ország-világ előtt arról, hogy: nekem, négy gyerekét egyedül nevelő szingli anyának IGENIS VAN IZGALMAS, IRIGYLÉSREMÉLTÓ életem, sőt mi több: magánéletem! Értitek: MAGÁNÉLETEM! És hogy nekem MENNYIRE JÓ. Mert ami a Facebook-on fent van az a valóság, az úgy igaz, ahogy van, az megmásíthatatlan, kikezdhetetlen. A VALÓDI VALÓSÁG. Szóval tényleg nem vagyok FFF. Nem, én nem kerültem a Facebook hatása alá.
Idén nyárig. Pontosabban az első „végre nyár van, strandolunk, szerelmesek vagyunk, romantikus vacsorázunk, itt hullámzik a tenger a lábaink előtt” posztokig. Azóta már nem jelentkezem be mindennap, nem nézem meg Tilda pasiját (pedig cuki, még mindig, a francba), alig tetszikelek, nem osztok meg, nem érdeklődöm események iránt (ki nem szarja le, hogy facér negyvenes pasik lézengnek ott), nem fűzök megjegyzéseket (ugyan minek kényszerítsek ki magamból egy újabb „sok boldogság”-ot), és nem posztolok. Se magamról, se a családomról. Mert velem NEM TÖRTÉNIK SEMMI SEM. Nincs se tenger, meg láblógatás, meg gyöngyözően hideg sör, meg pasi, meg szerelem, meg csók, meg boldogság. Olyan, mintha nem is lenne életem. Magánélet meg? Az mi?
Én nem nyaralok. Na jó, azt a hosszú hétvégét leszámítva, amit egy mozgásszervi rehabilitációs szállodában töltöttem hatvan és nyolcvan évesek társaságában tök egyedül. Végül is, azt lehet nyaralásnak nevezni, nem?
Én nem strandolok. Na jó, egyszer, a négy gyerekkel, lazulás volt ezerrel... amíg a legnagyobbat nem csípte meg egy darázs, a kislány nem ütötte be a fejét az egyik „anya nézd, már tudok fejest ugrani” alkalmával, és amíg a legkisebb el nem csúszott a betonon és le nem horzsolta mindkét térdét és könyökét úgy, hogy ömlött belőle a vér, és utána már nem tudott vízbe menni. Ez pontosan a megérkezésünk 45. percében történt. Ez lazulós strandolás, ugye?
Én nem vacsorázom. Romantikusan meg pláne. Na jó, azt az egy estét leszámítva, amikor az újonnan nyílt erdő melletti étterembe elmentünk a gyerekekkel. Amíg a vacsora megérkezett, annyi limonádét ittak, hogy utána már nem tudtak enni, közben véletlenül leszerelték a kisház kilincsét (úgy rémlik, jó erősen visszapattintottuk, mindenkitől elnézést), és a legkisebb csak háromszor huppant ki úgy a csúszdából, hogy hosszú percekig kellett vigasztalni. Közben kutyust kergettek, meg lépcsőn „le-föl-le-föl-le-föl” meneteltek (szerintük percekig, szerintem órákig), és valami döglött bogarakat landoltattak közvetlenül a tányérom mellett. Kutakodnom kell az emlékeimben, de ez minden bizonnyal: romantikus vacsora.
Én nem szelfizek pasival. Se máséval, se a sajátommal. (Saját pasi? Olyan is van?) Na jó, azt az egyet leszámítva, amikor elmentem egy híres amerikai pszichológus könyvbemutatójára, aki már nyolcvan is elmúlt talán és szerintem az egyik szemére már nem is lát jól. Na, ő például, Ő meglátta bennem a NŐT. Az Istennőt. Szépen elsimította a hajam, egészen közel húzta az arcához az arcomat, egyik kezével meg is simogatta a pofimat, és boldogan pózolt velem. Érted: VELEM! Ez egy tuti szelfi egy tuti pasival! Na, ki a király?
Na ja, király... Király, hogy már nem vagyok FFF.
Mert senki sem gondol ránk. A mi kis közösségünkre, akik: nem nyaralnak, nem pasival nyaralnak, nem boldogok attól, hogy nem pasival nyaralnak stb. Szóval valaki, van valaki ebben az éteri világban, aki gondol a szingli nőkre? Aki gondol arra, hogy milyen érzés nekünk, egyedülállóknak a „gyere, anyukám nyomj egy őszinte, valódi, szerelmetes csókot, amíg spontán lefotózom azt, ahogy a szádba emeled a villára feltűzött brokkolit, miközben egymás mélybarna őzike szemébe nézünk, mialatt talpunkat nyaldossa a Balaton, mert olyan rohadtul boldogok vagyunk, és ezt mindenki kell, hogy most azonnal lássa” képeket bámulni? Nap, mint nap. Óráról órára. Percről percre.
Könyörgöm. Térden állva könyörgöm. Ha van egy kis irgalom bárkiben. Akárkiben. Valakiben. Ne posztoljon többet. Soha. Semmit. Vagy vegyen le az ismerősei közül, vagy takarja le az arcát, vagy vágja körbe a testét... csak ne...! Ne posztoljon több valódi, igaz, őszinte, boldogságot sugárzó pasis nyaralós képet. Se idén. Se jövőre. Soha. Többet. Ne.
