Apád elköltözött. Ez a lényeg.
Én 3 gyerek apukája vagyok, két fiam van és egy lányom. Apám elhagyott, amikor kisfiú voltam. Egy dologban biztos lehetsz, nem akarok Megmondó Ember lenni, aki rádönti a szívfájdalmát, és arról regél, hogy az apád nem tudta, mit és kit hagy el, amikor elment. Blablabla. Ez képeslapra való szöveg, nem vagyok túl jó benne. És valószínűleg neked sem erre van szükséged.
Jól csinálod. Fenéket, még annál is jobban csinálod! A legszuperebb vagy! A seb, amit apád hagyott maga után, amikor elment, újra és újra felszakad, vagy te szakítod fel, vagy a körülötted lévők, akik annyira szeretnek, hogy puszta kézzel megbirkóznának egy oroszláncsapattal is inkább, semhogy nélküled töltsenek egy percet, ha nem muszáj.
Részem volt ebben.
Nekem is van egy Violám. Néhány héten belül 7 éves lesz. Az édesanyja és én egy éve elváltunk, és ez nagyon sok bánatot okoz nekem. Mint apának, mint embernek és mint élőlénynek. A szívem ugyan pumpálja a vért a fejembe azokon az éjszakákon is, amikor Viola és a két testvére az anyukája házában marad.
Aki a legerősebb ebben a történetben, az Viola. Annyi erővel és bájjal oda-vissza közlekedik a két otthona között, nem tudom, a lelkiereje honnan fakad, és ettől csak még különlegesebb a szememben. Viola enyhíti a fájdalmamat. Tudomásul vette, hogy az élete ezentúl így zajlik majd, és azt mondta, OK. Rengeteg szeretet kap tőlem és az anyukájától. Ott vagyunk neki mindketten még akkor is, ha épp valamelyikünk nincs vele. És ő is itt van nekünk, még akkor is, ha éppen nincs velünk. (érthető ez így?).
Persze attól még a szívem naponta ezerszer törik darabokra ettől az egésztől. Ő az első gyermekem, és amikor megérkezett az életembe, a harmincas éveimben jártam, de mégis az utamat kerestem az életben. Az volt a legfontosabb és legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Sosem gondoltam, ha trillió évig élek sem, hogy egyszer az lesz a valóság, hogy ő és én nem alszunk minden éjjel közös fedél alatt –legalábbis addig, amíg fel nem nő, és már nem akar többet velünk élni. Mégis ez történt.
Most, azokon az éjeken, amikor nincs velem, bőgök, mint egy gyerek. Bizony.
Hátborzongató. Utálom ezt. Túl kellene jutnom rajta, de annyira hiányzik. Minden hiányzik, ami vele kapcsolatos. Hiányzik, hogy nem tudok bemenni a másik szobába hozzá, és nézni, ahogy a testvéreit nézi. Hiányzik, ahogy mindenhova kiönti a vacsoráját, miközben forgolódik, mert meg akarja nézni a tv-t a háta mögött. Hiányzik a hangja, már akkor is, ha csak 1-2 órája nem hallottam. Hiányzik, ahogy mondja "Apa", ha valamire meg akar kérni, vagy ha azt kéri, hogy mutassam meg a google-n a fagyott barlanglakó csontjait.
Túlreagálom a dolgot. Meglehet.
A társadalom azt várja, hogy egy férfi legyen mindig nagy, erős és kemény, sose sírjon. Engem nem érdekel ez a marhaság. Szeretem, ahogy Apa vagyok. Visszaemlékszem, hogy amikor Viola még a pocakban volt, hónapokkal a születése előtt, a szemem sarkából kezdtem lesni az anyukáját, Mónikát. Annyira erős szerelmet éreztem irántuk, újra és újra beléjük szerettem. Viola anyukája is elvált szülők gyermeke, akárcsak én, az apja sokkal többet hiányzott az életéből, mint amennyit részt vett benne.
Talán furán hangzik, de én tényleg annyira szerettem Mónikát a közös éveink alatt, sőt attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztunk, hallgattam, ahogy elmeséli, hogy ő is hasonlóan szétszakadt családból jön. A szívünk, a bizalmunk, az irányunk, mindent a hiányzó apáink határoztak meg. A szerelem olyan különös. Egy csomó dolog volt, ami összehozott bennünket, de ez az apa-hiány? Ez volt a legerősebb.
Azt hiszem, mi ketten sosem jutottunk túl az apáinkon. Kemény dió ezen túljutni. Egy apának otthon a helye, nem igaz? Nem szabad elhagynia a családját. Még akkor sem, ha mennie kell, nem szabad. Még a végtelen éjszakai óceánon is keresztül kell úsznia, hogy visszatérjen a kicsi lányához. Vagy fiához. Ha ilyen menekülő apa lennél, még az is jobb lenne, ha a parttól 50 méterre belefulladnál a vízbe, de legalább megpróbálnád a visszatérést, mintsem nélküle éljél.
Néha megpróbálom elképzelni, milyen lehet egy börtönben. Ahogy távol vagyok a lányomtól, a gyerekeimtől, hogyan lehet ezt túlélni? Őszintén szólva nem hiszem, hogy képes lennék végigcsinálni, azt hiszem, hogy kínzás lenne a rácsok közt beszűrődő napsugarakat nézni. Arra gondolnék, hogy a lányommal játszom a parkban. Arra gondolnék, hogy vattacukrot eszünk a vásárban, ami persze beleragad a hajába, de nem törődünk vele. Egy idő után verném a fejem a falba. Inkább meghalnék, csak visszajuthassak oda, ahol az apának a helye van.
Nem tudom, hogyan élik túl más lányos apák, ha nem élnek együtt a lányukkal, életük nőjével. Úgy gondolom, hogy ők is alig élik túl a hiányt. Úgy képzelem, hogy egy vészjósló szellemmel élik az életüket, aki mindenhova követi őket. A boltba, a munkahelyre, és este melléjük ül a kanapén: úgy képzelem, hogy ez a mély rossz érzés mindenkiben ott van, és sosem hagyja nyugton a férfiakat.
Amiért hasznos az érzés, hogy éppen ellentétje vagyok az apámnak. Olyan rohadtul hiányzott nekem az az ember éveken keresztül, olyan nagyon, hogy nem is tudom elmondani. Én viszont teljesen más vagyok, mint ő. Ez a legnagyobb „ajándék" amit kaphattam tőle.
Talán te is az apád ellentétje vagy. És én ettől nagyon boldog vagyok. Hasonlítunk. Talán sosem találkozunk, de mégis, ebben örökre egyformák leszünk.
A levél Serge Bielanko blogger írása.
