A gyerekesek azt mondják, gyerekkel nehezebb társat keresni, mert sokan eleve elzárkóznak attól, hogy „más gyerekét neveljék". Számtalan szingli bejelöli a netes társkereső oldalakon, hogy csak gyermektelennel ismerkedne, a személyes találkozáson pedig az első kérdése arra irányul, hogy van-e a másik félnek kölyke.
A tapasztalatok szerint a lányok jobban ragaszkodnak a „kizárólag saját gyerek" elképzeléshez, a fiúk mintha némileg elfogadóbbak lennének a meglévő utódokkal. Sokan még 38-39 évesen is kizárják annak lehetőségét, hogy gyermekkel rendelkező féllel randizzanak, pedig ahogy haladunk előre a korban nemcsak a lehetőségeink szűkülnek arra, hogy saját gyerekünk legyen (különösen a nők esetében), hanem nagyobb valószínűséggel lesz minden második embernek már előző családja. Seregnyi ember tervezi újra az életét 40 felé: ez az az időszak, amikor a 20-as éveikben házasodtak közül rengetegen elválnak, mert nem tudnak új lendületet vinni a kapcsolatba, vagy kitör rajtuk a kapuzárási pánik.
A szakértők is afelé hajlanak, hogy gyermekkel nehezebb randizni. Főleg azok a szinglik, akiknek nincs saját gyerekük, elképzelni sem tudják, hogy milyen az élete annak, aki hozza-viszi a gyerekeit, leckét ellenőriz, uzsonnát csomagol, meccsre megy, tornazsákot pakol. Nemcsak az időbeosztása nehezen összeegyeztethető a társkereséssel, de a fontossági sorrend is egész máshogy alakul nála.
Érdekes azonban megvizsgálni a kérdést más szemszögből, lehet, hogy a gyerekkel társkeresők nem is gondolnák, hogy a gyerektelen 40-es nőket ugyanúgy frusztrációk gyötrik, csak éppen más előjellel. „Nem tudom, hogy mekkora a különbség érzelmileg a gyermekes és gyerektelen szinglik között..." – kezdi mondandóját egy 40-es lány, akinek nincs saját utódja – „de ha egy gyerekes egyedül marad - azon túl, hogy neki is nehéz a pártalálás a saját speciális élethelyzete miatt- azért másképpen értékeli, másképpen súlyozza a párkapcsolati történéseket, mint aki egyedül van. Ahogy engem is megedzett az élet bizonyos területeken (másokon pedig ugyanezek a dolgok hátráltatnak) úgy a gyerekeseket is, például már a szülés élménye, aztán a gyerekkel kapcsolatos összes öröm és aggódás... Érzelmileg egy olyan ember, akinek már van gyereke pont az előbbiek miatt vajon többet tud nyújtani a kapcsolatban? Vajon azok az emberek, akik sok mindent megéltek egy korábbi házasságban, nagyvonalúbban kezelik a számukra ismerős problémákat? És hasonló embereket keresnek vagy tolerálják a "kezdőket"? És vajon a "kezdők" szívesebben választanak olyan embert, aki már tudja a tutit, mint olyat, akivel együtt kellene ezeket a dolgokat megélni? A nőtől elvárás, hogy érzelmes, családcentrikus stb. legyen, aki nem hozza ezt a sztereotípiát, az egyedül marad? Ha nincs gyereke 40 évesen, akkor selejtes? Engem az foglalkoztat, hogy ha valaki "lemaradt" érzelmileg, mert a gyerekkorában hátrányt szenvedett, hogyan tudja behozni, bepótolni, ledolgozni ezt a hátrány? Vagy ezek a lemaradások életünk végéig fennmaradnak?"
Kicsit olyan, mintha minden hátrány lenne, ha valakin van sapka, az sem jó, ha nincs sapka, az sem. Talán csak a pszichológusok maradnak optimisták, akik szerint ha valaki magabiztos, magas érzelmi IQ-val rendelkező, toleráns és alkalmazkodni képes ember, akkor előbb-utóbb megtalálja a párját, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül vág neki a társkeresésnek.
