Sokat dolgozunk, hogy ezen az oldalon NEKED valami értékeset nyújtsunk. Nem kérünk mást, minthogy néha megnézd egy-egy hirdetőnk weboldalát – aki cserébe kifizeti a munkánkat. Engedd, hogy más fizessen a kíváncsiságodért. Engedélyezd a hirdetéseket ezen az oldalon és ismerkedj meg a szponzoraiddal.
Kívülről nézve sokszor nehezen érthető, miért küzdenek emberek a gyermekért akkor is, amikor a folyamat fájdalmas, bizonytalan és látszólag aránytalanul nagy árat követel. A vetélés és a termékenységi kezelések világa azonban nem számsorok és esélyszámítások mentén működik. A veszteség, a remény és a kitartás mélyen emberi tapasztalatok, amelyek túlmutatnak minden racionális magyarázaton. De miért próbáljuk mégis logikai keretek közé szorítani azt, ami valójában a szívben dől el?
A vetélés mindig is az emberi élet része volt, mégis újra és újra tabuvá vált. A történelem során nemcsak a biológiai magyarázatok változtak, hanem az is, ahogyan a társadalom és a közösségek viszonyultak ehhez a veszteséghez. Ami ma egészségügyi problémaként és lelki traumaként jelenik meg, az évszázadokkal ezelőtt gyakran bűnnek, szégyennek vagy épp isteni figyelmeztetésnek számított.
Az utóbbi években egyre gyakrabban hallani: „nekem a kutyám a gyerekem”. Sokak számára ez csupán szeretetteljes túlzás, másoknál azonban mélyebb jelentéssel bír – egy tudatos döntéssel, hogy a hagyományos családmodellt házi kedvenccel helyettesítik. De vajon tényleg betöltheti egy kutya azt az érzelmi és kapcsolati űrt, amit egy gyermek hozna az életünkbe? Milyen pszichológiai, társadalmi és etikai kérdéseket vet fel ez a trend?
A megállapodásra és családalapításra vágyó férfiak egyre többet panaszkodnak arra, hogy a nők már nem akarnak szülni.