Amikor a lélek tünetté vált
A hisztéria fogalma az ókori Görögországból ered – Hippokratész szerint a méh „vándorlása” okozta a nők idegrendszeri zavarait. A 19. században ez a kép új életre kelt: az orvosok a női testet tekintették minden pszichés probléma forrásának. A hisztéria diagnózisa így egyszerre szólt a testről és a társadalomról: a női érzelmek patológiássá váltak, a lázadás és az önkifejezés pedig betegséggé.
Jean-Martin Charcot, a párizsi Salpêtrière kórház idegorvosa „tudományos látványosságként” mutatta be a hisztériás nőket – hipnózis alatt rángatózó testüket, eltorzult arcukat, elfojtott hangjukat. A kórház látogatói közt ott volt a fiatal Sigmund Freud is, aki ezekből az élményekből indult el saját pszichoanalitikus útján. Ő volt az első, aki kimondta: a hisztéria nem testi, hanem lelki eredetű – elfojtott emlékek, traumák, tiltott vágyak következménye.
Az elnyomott vágy és az elhallgatott nő
Freud elméletei forradalmasították a pszichológiát, de ugyanakkor továbbra is férfiközpontú nézőpontból íródtak. A nők „hisztériáját” a szexualitás elfojtásából vezette le – miközben a társadalom maga teremtette azt a környezetet, ahol a női vágy, düh vagy ambíció nem kaphatott helyet. A hisztéria így a patriarchális rend tükre lett: a nő, aki nem felelt meg az elvárásoknak, „betegnek” minősült.
A 19. század végére a hisztéria már nemcsak orvosi diagnózis volt, hanem kulturális szimbólum. Az irodalomban, festészetben és színházban a hisztérikus nő alakja – érzékeny, meg nem értett, szenvedélyes – egyszerre vált ijesztővé és vonzóvá. Ő lett az „őrület és vágy” határán táncoló nő, aki a férfi társadalom szemében egyszerre inspiráció és fenyegetés.
A kórházakból a feminizmusba
A 20. század második felében a feminista pszichológia újraértelmezte a hisztéria fogalmát. Elaine Showalter és más kutatók rámutattak: amit a 19. században „hisztériának” neveztek, az valójában a nők hangja volt – a tiltakozásé, a testi tünetekbe fojtott dühé és a társadalmi korlátok elleni lázadásé. A hisztéria így a némaság nyelve lett: azoké a nőké, akiknek nem volt módjuk kimondani, mi fáj.
Ma a hisztéria szó eltűnt az orvosi nyelvből, de az öröksége velünk maradt. Minden alkalommal, amikor egy nőt „túlérzékenynek”, „irracionálisnak” vagy „hisztisnek” neveznek, a 19. századi diagnózis szelleme kísért. A történelemben a „hisztéria” a női érzelmek megbélyegzésének eszköze volt – a jelenben viszont emlékeztethet arra, hogy az érzelem nem gyengeség, hanem ellenállás.
Amikor a női hallgatást tudománnyá tették
A hisztéria története valójában arról szól, hogyan próbálta a társadalom tudománnyá alakítani a női csendet. És arról is, hogyan törték meg nők generációi ezt a csendet: szavakkal, művészettel, vagy épp azzal, hogy végre kimondták – a lélek nem betegség, hanem jog az önkifejezésre.
