Az ösztön mítosza és a tanulás valósága
Tudományos értelemben ösztönnek azt nevezzük, ami automatikusan, tanulás nélkül megjelenik. Egy madár például ösztönösen épít fészket, egy csecsemő ösztönösen kapaszkodik. De az „anyai ösztön” már nem ilyen egyértelmű: az embereknél a gondoskodás nem egyetlen biológiai reflexből fakad, hanem hormonális, tanulási és társas tényezők bonyolult kölcsönhatásából.
Amikor a tudomány újraírja a természetet
A 2020-as években több nemzetközi kutatás is megerősítette, hogy az „anyai ösztön” valójában tanulási folyamat eredménye. A Harvard University és a University of London közös neuropszichológiai vizsgálata (2023) kimutatta, hogy a babasírás felismerésekor nem veleszületett idegi mintázatok aktiválódnak, hanem azok az agyi hálózatok, amelyek a tapasztalati tanuláshoz és az empatikus válaszokhoz kapcsolódnak. Vagyis minél több időt tölt valaki a gyermekkel, annál érzékenyebben reagál a jelzéseire – függetlenül a nemtől.
A University of Toronto 2022-es kutatása EEG-felvételekkel igazolta, hogy az apák agyában is ugyanazok az oxitocinreceptorok aktiválódnak a csecsemő sírására, mint az anyákéban. A különbség nem biológiai, hanem tapasztalati: az érzelmi bevonódás mértéke határozza meg a reakciót.
Egy másik, 2024-ben a Discover Magazine-ben ismertetett kutatásban amerikai és spanyol idegtudósok arra jutottak, hogy az „anyai ösztön” fogalma inkább társadalmi konstrukció, mintsem biológiai realitás. Az emberek gondoskodása ugyanis széles körben megosztott feladat volt az evolúció során – a „kooperatív nevelés” (cooperative breeding) modellje szerint a gyereknevelés mindig közösségi tevékenység volt.
A hormonok, a szerelem és a gondoskodás idegrendszere
Valóban léteznek hormonális tényezők, például az oxitocin, amelyek elősegítik a gondoskodó viselkedést. De a University of Cambridge pszichobiológusai szerint ezek nem váltanak ki automatikus viselkedést – csupán megerősítik azokat az érzelmi mintákat, amelyeket a tapasztalat és a kapcsolat alakít ki. A hormon tehát nem „ösztönt” teremt, hanem tanulási hajlandóságot fokoz. Ugyanez igaz a párkapcsolatokban is: az intimitás, a figyelem és a törődés nem veleszületett készség, hanem egymás megismerésével és közös tapasztalatokkal formálódik.
A kutatások szerint a tartós kapcsolatokat ugyanaz a mechanizmus tartja össze, mint a szülő-gyermek kötődést: a közös élmények során kialakuló biztonságos érzelmi mintázat. Amikor egy pár együtt tanul reagálni a másik szükségleteire, az agyban hasonló jutalmazó rendszerek aktiválódnak, mint amikor egy szülő a gyermeke jelzéseire figyel. A szeretet tehát – akár anyai, akár párkapcsolati – nem ösztön, hanem tanult bizalom.
A bűntudat, amit a mítosz teremt
Az „anyai ösztön” mítosza nemcsak tudományosan vitatható, hanem érzelmileg is terhelő. Sokan bűntudatot éreznek, ha nem tapasztalnak azonnali kötődést a szülés után, vagy ha bizonytalanságot élnek meg a gondoskodásban. Pedig ez nem rendellenesség, hanem emberi fejlődési folyamat.
Ez a nézőpontváltás az apákat, partnereket és más gondozókat is felszabadítja: ők sem „segítenek az anyának”, hanem aktív részesei a gondoskodásnak és az érzelmi munkának. Az emberi faj mindig közösségben nevelte utódait – és ez a minta a párkapcsolatokban is folytatódik: az egyensúly nem biológiai adottság, hanem közös tanulási eredmény.
A szeretet mint tanulható képesség
Nem kell „érezni” valamit azonnal, és nem kell tökéletesen reagálni minden helyzetben. A biztonságos kötődés – legyen az egy gyermekkel vagy egy partnerrel – fokozatosan épülő kapcsolat, amely a figyelemből, a visszajelzésekből és a közös élményekből születik.
A modern pszichológia és idegtudomány tehát egy irányba mutat: sem az anyaságban, sem a szerelemben nincs láthatatlan kapcsoló, ami automatikusan bekapcsol. Mindkettő út, amin napról napra tanulunk járni. És épp ettől lesz emberi – nem ösztönös.
