Kedves Mindenki!
Elegem van abból, hogy ha az emberek megtudják, hogy szingli anya vagyok, máris bűnösnek kiáltanak ki. Nem vagyok bűnös! Miért is lennék? Mert a házasságom nem sikerült? Ébresztő, emberek, abban a házasságban ketten voltunk!
Gyerekeim vannak, nem pedig „speciális helyzetem". És van egy volt férjem, akinek ugyanannyi szerepe volt a frigy zátonyra futásában, mint nekem. Ehhez semmi köze a gyerekeknek, és az én anyaságomnak. Nem vagyok kripli, nem vagyok selejt. Egy nő vagyok, túl egy váláson, akinek –szerencsére – gyermekei is vannak!
Nem, nem buktam meg mint ember, nem buktam meg, mint anya. Meglehet, hogy feleségnek nem voltam a legjobb – legalábbis ebben a kapcsolatban ez nem jött össze. Ettől még lehetek értékes ember, nagyszerű anya, elbűvölő nő! Ne süssétek rám a „bukott" jelet! Nem, nem lógok ki a társadalomból, anyám barátnői közül, a játszótéri szupermamik közül, a kreatív anyák facebook csoportjából, csak azért mert elváltam!
Tudjátok, mi érdekel engem csak és kizárólag? A gyerekeim és az ő véleményük. Nekik pedig még mindig én vagyok a legjobb anya a világon. Csak értük tartozom felelősséggel. Már nem vagyok feleség, és meglehet, hogy nem is leszek soha többé. De ezzel a titulussal nem jár együtt az anya titulus!
Hirtelen úgy érzem, mintha mindenkinek köze lenne a „szegény gyerekeimhez". Már miért lennének szegények? Mert az apjukkal már nem élünk egy fedél alatt? Jobb lenne, ha ott élnénk, és ölnénk egymást? Jobb lenne, ha egyike lennék annak a több millió nőnek, aki eltűri, hogy megcsalják, megalázzák, verik, vagy csak egész életében azt se tudja, mi az a szerelem? Mintha mindenkinek lenne bölcs tanácsa számomra, okos ötlete, hogy mit kellett volna másként tennem, vagy mihez kéne most kezdenem. Mert ők mind tökéletesek, igaz?
Elegem van abból, hogy a férfiak menekülnek előlem, mert van velem egy kis „probléma", egész pontosan a gyerekeim. Ők nem egy „kis problémák", hanem az életem részei, hozzám tartoznak, elválaszthatatlanul. Elegem van azokból a félreérthetetlen ajánlatokból, amiket nős pasiktól kapok, akik a kóbor numerát látják bennem. Egy tartással rendelkező nő vagyok, nem egy könnyű préda! És elegem van azokból a sárkány feleségekből, akik ölni tudnának a szemükkel, ha a férjükhöz szólok, mintha egy nagy cetli lenne a homlokomon: vigyázz, ez a nő pasit akar fogni, tönkreteszi a házasságod, ha már az övé befuccsolt, zárd el előle a férjedet! Egyszerűen szánalmasak.
Olyan, mintha a fejekben az élne, hogy én direkt azt választottam, hogy egyedül nevelem fel a gyerekeimet, ahelyett, hogy mézeskalács-illatú háztartást vezetnék, oldalamon a férjecskémmel. Tudjátok, mit gondolok? Még az is lehet, hogy nem a házasság a legjobb intézmény a gyerekneveléshez. Lehet, hogy nem kell mindenáron együtt maradni, csak a gyerekek érdekében. Lehet, hogy a szent házasságok nagy része nem más ám, mint képmutatás!
Segítsetek, mert én nem értem: egy társadalomban, ami a gyerekvállalás fontosságát hangsúlyozza, hogyan lehet ennyire negatív megítélése az egyedülálló anyáknak? Vannak nők, akik rosszul választanak. Belemennek egy rossz kapcsolatba, aztán ebből tanulva, talán kicsit jobb emberré válnak. Az ilyen nők többsége éppen a saját tapasztalataiból kiindulva tud reálisabb képet festeni a gyerekeinek a világról. Nem jól választottam, nem jött össze az örök szerelem. Én sem így terveztem. De a gyerekeimet egy életre választottam, és ezen nem változtathat semmi!
Nem könyörgöm a világ bocsánatérét, nincs miért bocsánatot kérnem. Nem tartozom senkinek sem magyarázattal. Magam választottam ezt a nehéz utat, én is fogok végigmenni rajta. Mindent megteszek, hogy jó barát, jó gyerek, jó kolléga, jó szomszéd legyek, de mindenekelőtt jó anya szeretnék lenni. Én szingli nőként, más férjes asszonyként, de nem vagyunk rosszabbak, vagy jobbak egymásnál. Anyák vagyunk, a legjobbak.
