Sokat dolgozunk, hogy ezen az oldalon NEKED valami értékeset nyújtsunk. Nem kérünk mást, minthogy néha megnézd egy-egy hirdetőnk weboldalát – aki cserébe kifizeti a munkánkat. Engedd, hogy más fizessen a kíváncsiságodért. Engedélyezd a hirdetéseket ezen az oldalon és ismerkedj meg a szponzoraiddal.
Szó szerint veszi a bakancslistát: felírta a Föld minden szegletét, amit bakancsban kíván végigjárni. A hátizsákjába pedig a könyvek mellé folyamatosan pakolja az élettörténeteket, amelyek valahogy mindig megtalálják.
Ahogy öregszünk, egyre lassabban mozgunk, merevebbek leszünk az ízületeink, és bizony a szemünk sem a régi. A delfinekkel meglepően hasonló a helyzet. Ők is tapasztalják az idő múlásának jeleit – csakhogy egy friss kutatás szerint van valamijük, ami segíthet lassítani az öregedést: a barátság.
A decemberi világ tele van illatokkal, amelyek úgy hatnak ránk, mintha valaki egyetlen pillanat alatt visszatekert volna évtizedeket. A fahéj, a szegfűszeg, a narancshéj melege, a fenyő tűleveleinek gyantás aromája, a sült alma vagy a frissen kisült mézeskalács illata olyan erős, hogy gyakran még azt sem tudjuk, honnan jön – de a szívünk máris tudja, hová kell megérkeznie. A karácsonyi illatok különleges képességgel bírnak: egyszerre képesek meghatni, megnyugtatni, felkavarni és emlékezésre késztetni.
A december úgy kúszik be az életünkbe, mint egy puha, fényes meglepetés: először csak néhány gyertya gyullad meg itt-ott, aztán megjelennek a téli illatok, a fényfüzérek, az adventi vásárok… majd hirtelen arra eszmélünk, hogy a naptár minden egyes napja be van táblázva, és a romantikus meghittség helyét átvette valami egészen más: a szervezés. A párok pedig egy idő után választás elé kerülnek: átadják magukat az adventi romantikának, vagy felkötik a logisztikai bakancsot, és túlélő üzemmódba váltanak. Pedig a kettő nem is áll olyan messze egymástól, mint elsőre tűnik.
Ha valaha is ültél olyan meetingben, ahol öt perc után rájöttél, hogy ez az egész lehetett volna egy e-mail… vagy egy emoji… esetleg egy sóhaj, akkor pontosan érted, miről beszélünk. A céges meeting ugyanis olyan, mint a páros tánc: elvileg a harmóniáról szólna, a gyakorlatban viszont sokszor úgy végződik, hogy valaki rálép a másik lábára, három ember kiesik a ritmusból, és valaki megkérdezi: „De miért is vagyunk itt?”
Kevés filmes műfajt övez annyi előítélet, mint a horrort. A közvélekedés szerint aki képes önszántából végignézni, ahogy valakit egy túlvilági lidérc kerget a sötét pincébe, az biztosan vagy érzéketlen, vagy furcsa, vagy minimum kétes viszonyt ápol a zseblámpákkal. A tudomány azonban egy elegáns csavarral felborítja ezt a sztereotípiát: a horrorrajongók ugyanis – kapaszkodjunk meg – átlag feletti empátiával rendelkeznek. És nem, ez nem egy „plot twist”, hanem egyre több kutatási eredmény áll mögötte.