Tetszik? Akkor viszonozd!

A locsolkodásról Magyarországon szinte mindenkinek van valamilyen emléke. Van, akinek a gyerekkori kölnis körutak jutnak eszébe, a vasalt ing, a zsebbe gyűrt vers és az a kissé kínos, kissé izgalmas érzés, amikor az ember becsengetett valahová, ahol több generáció figyelte, hogyan teljesít. Másnak a rohanás maradt meg: autóba be, még egy cím, még egy rokon, még egy ismerős, még egy gyors mosoly, még egy félszáraz sonkás szendvics. És persze vannak olyanok is, akik ma már inkább csak féloldalas mosollyal nézik ezt az egészet, és azt kérdezik: ez tényleg még mindig működik?

Van az a pillanat az első randi elején, amikor felmerül a kérdés: „Iszunk valamit?” És te érzed, hogy két ajtó nyílik. Az egyik ajtó mögött ott a klasszikus forgatókönyv: koccintás, oldódás, kicsit bátrabb nevetés, kicsit könnyebb csend. A másik mögött meg ott ülsz te egy ásványvízzel, és hirtelen minden mondatodnak súlya lesz, mert nincs rásegítés. Nincs „egy pohár után úgyis gördül”. Csak ti vagytok, meg a valóság. Az alkoholmentes randi – a „száraz randi”, vagy ha trendibb akarsz lenni: sober date – egyre gyakrabban kerül elő, főleg a fiatalabbaknál. Van benne tudatosság, van benne kísérletezés, és van benne egy nagy közös kérdés: Tényleg jobb így a szűrés, vagy csak nehezebb? A válasz kellemetlenül felszabadító: mindkettő.

Van az a februári nap, amikor a férfiak egy része idegesen nézi a naptárt, a nők egy része pedig azt mondja: „Ugyan, nekem nem kell ajándék.” Aztán mégis mindenki egy kicsit feszültebb. De vajon miért lett a Valentin-napból ennyire kényelmetlen terep? És miért működik sok kapcsolatban inkább stresszforrásként, mint ünnepként?

A 18. századi London nem volt szemérmes város. A kikötők, fogadók és sikátorok világa tele volt élettel, kereskedelemmel, zajjal – és betegségekkel is. A nemi úton terjedő fertőzések mindennaposak voltak, mégis szinte teljes hallgatás övezte őket. Szégyen, félelem és ítélkezés fedte el azt, ami valójában tömegeket érintő egészségügyi probléma volt. 1747. január 31-én azonban történt valami, ami csendben, de alapjaiban változtatta meg a gondolkodást. A London Lock Hospital falain belül létrejött az első olyan intézmény, amely kifejezetten a nemi betegségekben szenvedők ellátására jött létre.

Van az a pillanat, amikor nem tudod pontosan megfogalmazni, mi a baj. Csak azt érzed, hogy idegesít. Ahogy csinálja. Ahogy kapkod. Ahogy csattog. Ahogy nekiáll valaminek, ami elvileg közös, mégis feszültséget hoz a térbe. Sokan ilyenkor azt gondolják: „nem bírunk együtt dolgozni”. Pedig gyakran nem erről van szó. Hanem arról, hogy a másik munkastílusa olyan érzelmi állapotot közvetít, amit nehéz elviselni.