Vannak szerelem első látásra történetek, vannak lassan kibontakozó kapcsolatok, de szép számmal előfordulnak egyoldalú vonzalmak is.
Mindenki megtapasztalja élete során a visszautasított és a visszautasító szerepét is. Embere válogatja, hogy kinek miből mennyi jut. De tulajdonképpen mi is történik ilyenkor?
Belép az ajtón, meglátom, vonzónak találom, beszélgetésbe elegyedek vele, egyre szimpatikusabb, meg akarom ismerni... és így tovább. Van az a forgatókönyv, amikor ilyen esetben nem a "boldogan míg meg nem..." a vége, hanem a pofára esés. A kiszemelt azt mondja (vegyük az optimista esetet, hogy őszintén elmondja, és nem a köddé válásból, vagy más egyéb bunkóságból kell rájönni):„köszönöm, de én ebből nem kérek.”
Ez az a pont, amikor az ember úgy érzi, lefejelt egy falat. Van egy szűk réteg, akiről az ilyesmi lepereg, de a legtöbb emberről nem. Pocsék érzés. De miért is?
Amerikai kutatók szerint, az emberi agy társas visszautasításra reagáló területei átfedésben vannak azokkal, amelyek a fizikai fájdalomra válaszolnak. Ezért mosódik össze a visszautasítottság és a fájdalom érzése. Erre jön rá a dolog lelki aspektusa.
Valahogy magával rántja a kudarc élményt, a sikertelenség érzését. Hogy nem kellek, hogy nem tetszem, hogy nem vagyok elég jó. Nem túl stabil önbecsüléssel bizony könnyen elveszi az ember életkedvét. De muszáj ennek így lennie?
Szerintem nem. Hitvallásom, hogy ízlésen nem vitatkozunk. Ha valakinek tetszem, az jó. Főleg, ha kölcsönös és tudom viszonozni. Ha nem tetszem, az sem baj. Attól nem leszek jobb vagy rosszabb ember, mert az akárkinek nem férek bele az ízlésvilágába. Ugyanúgy, a másik ember sem lesz jobb vagy rosszabb, mert nem nekem nem a zsánerem külsőleg vagy belsőleg.
A kedvencem a pisztácia fagyi, de van akinek az eper. Nem kell az epernek álomba sírnia magát, mert én inkább a pisztáciát szeretem. Az epret is imádja valaki. Meg van, aki utálja. Kinek mi jön be.
Szóval nem szabad hagyni, hogy az esetleges visszautasítás romba döntsön. Fejet fel, nagy levegő, egy őszinte mosoly és továbblép. Mert ha hihetünk a nagy bölcseknek: előbb utóbb minden zsák megtalálja a maga foltját.
