Bemutatjuk aaa… szponzorodat!

Az „anyai ösztön” kifejezés sokáig megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnt: mintha minden nő biológiailag programozva lenne arra, hogy azonnal tudja, mit akar a gyermeke, és hogyan kell róla gondoskodnia. Az újabb kutatások azonban mást mutatnak: a gondoskodás, a kötődés és a szülői reakciók nem velünk született, hanem tanult és kialakuló készségek – amelyek nemcsak a gyermeknevelésben, hanem a párkapcsolatokban is megjelennek.

Amikor újra meghallgatjuk a gyerekkorunkból ismert dalt, vagy elmerülünk egy régi film hangulatában, nem csupán emlékezünk – gyógyulunk is. A nosztalgia nem pusztán érzelgősség, hanem az agy egyik legösszetettebb önvédelmi mechanizmusa, amely segít stabilizálni az identitásunkat, csökkenteni a stresszt – és olykor megóvni a kapcsolatainkat is.

A passzív-agresszió a kommunikáció egyik legrejtélyesebb és leggyakoribb jelensége: olyan, mint egy mosoly, amely mögött fogcsikorgatás rejtőzik. Mindenki találkozott már vele – sőt, valószínűleg mindenki alkalmazta is valamikor, akár akaratlanul. De miért van az, hogy a legártatlanabb mondatok is képesek érzelmi aknákat rejteni?

Ha valaki az elmúlt években akár egyszer is görgetett egy párkapcsolati tanácsokat kínáló oldalt, biztosan találkozott a „szeretetnyelvek” fogalmával. Öt kategória, amiben minden ember elvileg elhelyezhető: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek és testi érintés. Egyszerű, átlátható, könnyen megjegyezhető. És talán pont ez a baj.

Sokan hiszik, hogy a ghosting, vagyis amikor valaki minden szó nélkül eltűnik egy kapcsolatból, a digitális kor szülötte. Pedig az emberiség történetében mindig is voltak, akik a „bocs, most nem érek rá” helyett inkább köddé váltak. Csak régen még nem a Messenger mutatta, hogy „látta, de nem válaszolt” – hanem a postás, aki hiába csengetett.