Sír a cica miattad!

Ha valaha is ültél olyan meetingben, ahol öt perc után rájöttél, hogy ez az egész lehetett volna egy e-mail… vagy egy emoji… esetleg egy sóhaj, akkor pontosan érted, miről beszélünk. A céges meeting ugyanis olyan, mint a páros tánc: elvileg a harmóniáról szólna, a gyakorlatban viszont sokszor úgy végződik, hogy valaki rálép a másik lábára, három ember kiesik a ritmusból, és valaki megkérdezi: „De miért is vagyunk itt?”

„A férfi erős. Nem gyenge. Nem sír. Nem panaszkodik. Nem kér segítséget.” Ismerősek ezek a mondatok? A társadalmi elvárások és nemi szerepek mélyen beágyazódnak abba, ahogyan férfiak és nők viszonyulnak egymáshoz – különösen párkapcsolati helyzetekben.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy mire felnőtt leszek, maguktól beindulnak bennem a szerelőösztönök. Apám csavarhúzóval a zsebében járt még templomba is, nagyapám meg pusztán a tekintetével tudta ránézésre megfélemlíteni a rozsdás csapot, ami ettől aztán szégyenében megszűnt csöpögni. Ehhez képest én, 38 évesen, még mindig a Google-t hívom segítségül, ha elromlik valami a lakásban. Vagy inkább YouTube-ozok. Aztán két perc után lemondok róla, és hívok egy szerelőt. De érzem a tekinteteket. "De hát férfi vagy!" – súgja a társadalom. "Nem tudod megjavítani a villanykapcsolót?"

A szuperhősök világa első pillantásra csillogó páncélokat, hihetetlen képességeket és világmegmentő küldetéseket jelent. De ha a felszín alá nézünk, sok esetben megtört lelkeket találunk, akiknek ereje nemcsak fizikai, hanem lelki túlélőképességükben is rejlik. A Marvel és DC univerzum hősei gyakran olyan gyermekkori traumákat hordoznak, amelyek egész életüket – és kapcsolataikat – mélyen meghatározzák. Vajon mit tanulhatunk mi, hétköznapi emberek ezekből a történetekből?