A legenda kezdete
A 19. század végén a vámpír még nem csillogott. Stoker Drakulája nem szorult terápiára, nem töprengett a halhatatlanság magányán, és nem járt középiskolába emberek közé. Ő a Gonosz volt, nagy G-vel. Erdélyi kastélyában aludt, koporsóban, és a fogát nem fehérítette, hanem használta. A regényben a vámpír az emberi félelmek megtestesítője volt – a betegségtől, a haláltól, a másiktól, az ismeretlentől.
Talán azért szeretjük mégis, mert a vámpír egyszerre félelmetes és vonzó: ő az, aki uralja a helyzetet, mégis magányos, aki mindent tud a sötétségről, de titokban a fényre vágyik. A nők számára ez az ellentmondás a tökéletes recept – veszély, elegancia és egy csipetnyi megmenthetetlenség. A vámpír nem pusztán harap, hanem ígéretet ad: az örök figyelmet, amit a halandók ritkán kapnak. Ez a vonzalom azóta is ott kering az irodalom és a filmvászon vénáiban…
A hollywoodi csábító
Aztán jött Hollywood, és a vámpírok lassan elvesztették az állkapcsuk erejét. Az 1931-es filmben Bela Lugosi elegáns, fekete köpenyes arisztokratát játszott – akinek a nézése több vért szívott ki a női nézőkből, mint a szemfoga a nyakakból. Innen már csak egy lépés volt, hogy a vámpír a csábítás szimbólumává váljon. A harapás erotikus lett, a vér pedig metafora. Egyre kevesebb volt a sikoly, és egyre több a suttogás.
A filozofikus vérszívók és a romantikus fordulat
A 20. század végére a vámpírok már nem bújtak el a nap elől – sőt, szoláriumba jártak. Anne Rice regényeiben (pl. Interjú a vámpírral) a vérszívó már filozofikus lény, aki borús jazzklubokban gondolkodik az örökkévalóságról. A szerelem és a bűntudat lett a két legfontosabb vércsoport. Aztán jött a Twilight-korszak, ahol a vámpír már vegetáriánus (értsd: csak állati vért iszik), és a legnagyobb dráma nem az élet-halál, hanem hogy bejöhet-e a lány szobájába a szülők tudta nélkül.
True Blood és Vámpírnaplók – a modern mítosz
A 2000-es években a vámpírok új életre keltek – és újra vérszomjasak lettek, de immár drámai csavarral. A True Blood világában a vérszívók „coming outoltak”, és az emberek között próbáltak élni – vérpótlékkal, politikával és erkölcsi dilemmákkal. A sorozat szatirikus módon tartott tükröt a társadalomnak: a vámpír többé nem csak rém volt, hanem állampolgár, szerető és jogkereső lény. A Vámpírnaplók pedig elhozta a romantika új fokát: ott már mindenki vámpír, vagy lesz, vagy volt, vagy éppen újraéledt. A vér helyett a szerelmi háromszögek folytak bőséggel.
A halhatatlanság ára
Persze minden korszaknak megvan a maga Drakulája. A viktoriánusok számára a vámpír a bűn és a vágy allegóriája volt – az elfojtott szenvedély, ami az éjszakában tombol. A modern embernek viszont a vámpír már identitáskrízis: örök élet, örök stressz, és senki sem érti igazán. A halhatatlanság ma már inkább fárasztó, mint félelmetes. Ki bírna ennyi adóbevallást?
A vérszívó influenszerek kora
És ott a humor is: a vámpírok ma már mindenhez alkalmazkodnak. Van köztük influenszer, aki sminket ajánl éjszakai fényviszonyokra, és van önsegítő vámpír, aki a harapásfüggőségéről ír blogot. A vérivás helyett most önismereti tréningre járnak. Stoker talán felnevetne – vagy elsápadna.
Árnyék és tükör
A vámpír ma már nem démon, hanem metafora. A vágyra, a magányra, a halhatatlanságra – és arra, hogy minden korszak a maga arcára formálja a szörnyetegeit. Ahogy a tükörben sem látta magát Drakula, úgy mi is mindig csak a saját félelmeinket látjuk visszatükrözve benne.
A modern Drakula – marketingzsenik és művér
De valljuk be: a modern vámpír, aki az éjszakai klubokban művérrel koccint, valahol mégis szerethető. Hiszen, ha valaki képes volt több mint száz éven át divatban maradni, az nem szörny, hanem marketingzseni. Amit Stoker vérrel írt, mi mára kávéval és iróniával olvassuk újra – de a lényeg ugyanaz maradt: a vámpír mindig köztünk él. Csak most már több hajzselével – és jobb forgatókönyvvel.
Bram Stoker öröksége talán éppen ez: megmutatta, hogy a félelem is lehet halhatatlan – különösen, ha jól a frizurája.
