A legborzasztóbb az egészben, hogy még ma sem tudom, hogy hol tudtam volna elkapni a folyamatot. Úgy éreztem, biztos kézben tartok mindent. Volt bennem egy kis büszkeség, amikor arra gondoltam, hogy milyen remekül kormányzom az életünket, menedzselem a gyereket, logisztikázom a családot. A mi gyerekeinknek mindig volt tiszta tornacucca hétfő reggelre, és nem felejtettük el sosem, hogy növényeket kell préselni körire, vagy ünneplőbe kell öltözni szerda reggel. A férjem hálás volt, hogy nem neki kell azzal törődnie, hogy a gyerekeknek kabát kell őszre, vagy be kell fizetni az ebédet, de ugyanakkor segített mindenben, amit „felírtam” neki.
Volt vacsora is mindennap, igaz, nem gasztronómiai műremekek. Előfordult, hogy csak egy sajtos-tejfölös tésztát tudtam beiktatni, de valamiről mindig gondoskodtam. Mivel otthon dolgozom, egyfelől könnyebb is volt intézni a főzést, a bevásárlást, másfelől rengeteg energiát elvett, hogy mindent intézzek párhuzamosan, a leckében való segítéstől az ebédkészítésen át, a munkámig.
Nem voltam sosem az, aki órákig fényesíti a padlót, de alaprendet tartottam, ami nem zárta ki, hogy a mosogató ne legyen mindig újra és újra tele, és a partvissal sem ugrottam, ha leesett 3 morzsa ebéd közben. Úgy éreztem, mindenhol megfelelően „teljesítek”, este sokszor erőn felül is meghallgattam a férjemet, igyekeztem beszélgetni vele. Nem mondom, hogy rengeteg energiám maradt a kettesben töltött programok szervezésére is emellett, de azért néha eljutottunk moziba, színházba. Ő egyébként is otthonülősebb, sokszor másra sem vágyott, csak egy filmre a kanapén. Sokat dolgozott és sokat segített a gyerekek körül is. Boldogan éltünk.
És most itt állok értetlenül. Egy banális sms buktatta le, és kiderült, hogy hónapok óta kerülgetik egymást az egyik kolleganőjével. Már nem is annyira kerülgetik, viszonyuk van. A hátam mögött.
Azt mondja, élni akar, felpezsdültek a mindennapjai. Talán még gyereket is vállal, mindig szeretett volna egy kislányt, de nekünk fiaink lettek. Én már nem akartam harmadik gyereket, de az új nő még szeretne. Persze, hiszen 10 évvel fiatalabb és még gyermektelen.
Ha nem velem történik, el sem hiszem. Hogy teheti ezt? Hogy gondolja, hogy úgy élhet, hogy én belehalok? Mi lesz velem, mi lesz a gyerekeivel? Mi volt az, amit nem kapott meg? Miből gondolja, hogy a másik nőnél mindig sütni fog a nap, és minden nap ünnepnap lesz?
Nem tudok aludni, csak sírok. Éjjel persze, mert napközben még mindig én vagyok, aki biztos kézben tart mindent. Csak már nincs bennem büszkeség, egy csipetnyi sem.
