Egy házasság kudarcba fulladása óriási trauma. Megviseli a feleket, a gyereke(ke)t, a rokonokat, még a közelebbi barátokat is. Felbomlanak a megszokott kapcsolatrendszerek, mindkét félnek gyakorlatilag újjá kell építeni egy teljes életet annak minden nehézségével együtt. Ez még gyermektelen párok esetében sem egyszerű, de ha született közös poronty, a dolog hatványozottan bonyolultabb. Ebben a posztban viszont nem az „általános" (pl. anyagi jellegű) problémákat szeretném boncolgatni, inkább a helyzet érzelmi oldalára fókuszálnék, ráadásul kicsit szokatlan módon - a férfi szemszögéből.
Teljesen érthető, hogy egy ilyen helyzetben a figyelem a nőre irányul, hiszen legtöbb esetben a gyermek az anyánál marad. Magyarán ő lesz a támogatásra szoruló „áldozat", aki kénytelen – legalább egy ideig – egyedülállóként nevelni őt. Az ezzel járó fokozott érzelmi és fizikai megterhelést maximálisan elismerve ugyanakkor észre kellene vennünk, hogy a férfit ilyenkor legalább akkora érzelmi sokk éri.
Gondoljunk csak bele. Az elköltözéssel hirtelen kiszakad a saját gyermeke életéből, amelynek eddig szerves része volt, és vice versa. Akármennyit találkoznak ezután, már nem lesz ugyanolyan. Ha még apró a poronty, nem látja minden nap, ahogy például járni, beszélni tanul, nincs több együtt-nevetős fürdetés, de lehetne millió példát hozni, amelyek csak akkor természetesek, ha egy fedél alatt él a család.
Egy elvált apa akkor sem tud ugyanúgy a gyermeke életében maradni, ha az elköltözés után minden nap meglátogatja. A kevesebb találkozás komoly eltávolodást eredményezhet, és a jó kapcsolatot helyreállítani – különösen, ha egy ösztöneinek parancsolni még nem tudó kisgyermekről van szó – rengeteg munkát (és még több fájdalmat :)) igényel.
Előfordulhat az is, hogy az anya akarva-akaratlanul nyomást gyakorol, hogy „a gyermek minél kisebb sérülése érdekében" az apa ezentúl is töltse minden szabad percét vele. Ez valahol érthető, hiszen a gyerkőc érzelmi biztonsága a legfontosabb, de az apának ekkor megint döntenie kell: próbálja építgetni az „új" életét annak árán, hogy kevesebb időt tölt a gyermekével, vagy feleljen meg akár erőn felül az elvárásnak, és kvázi dobja el az újrakezdés lehetőségének minden csíráját? Bármit választ, a lelkifurdalás marad és pokoli nehéz a megfelelő egyensúlyt megtalálni (az újrakezdés lehetősége természetesen az anyának is jár, ezt senki nem vitatja).
Szándékosan hagytam ki a szélsőséges, tányérdobálós-üvöltözős-gyerekelperelős szituációkat, két intelligens, a gyermek érdekében kulturáltan együttműködni tudó szülőt feltételeztem. Nem célom, hogy mentegessem a „könnyebb" utat választó, link pasikat, csak megpróbáltam megmutatni az érem másik oldalát, amelyre véleményem szerint még mindig túl kevés figyelem irányul. Bármilyen hihetetlen, egy férfinak is van lelke - és ezt a lelket ugyanúgy nem szabad magára hagyni a bajban, mint egy nőét.
