Sokat dolgozunk, hogy ezen az oldalon NEKED valami értékeset nyújtsunk. Nem kérünk mást, minthogy néha megnézd egy-egy hirdetőnk weboldalát – aki cserébe kifizeti a munkánkat. Engedd, hogy más fizessen a kíváncsiságodért. Engedélyezd a hirdetéseket ezen az oldalon és ismerkedj meg a szponzoraiddal.
Szó szerint veszi a bakancslistát: felírta a Föld minden szegletét, amit bakancsban kíván végigjárni. A hátizsákjába pedig a könyvek mellé folyamatosan pakolja az élettörténeteket, amelyek valahogy mindig megtalálják.
Van születésnap, és van az a nap, amikor a gravitáció is vigyázzba áll. 1940. március 10-én megszületett Chuck Norris amerikai harcművész és színész. Ez önmagában is figyelemre méltó adat, de Chuck Norris esetében valahogy minden egyszerre többnek tűnik puszta életrajzi ténynél. Mert vannak hírességek, akik körül kialakul egy rajongótábor, és vannak kevesen, akik körül külön kis mitológia épül. Chuck Norris az utóbbi kategória. Róla ugyanis nem egyszerűen azt tartják, hogy kemény fickó volt a vásznon. Róla azt „tudja” az internet, hogy ha kell, puszta nézésével leállít egy tornádót, visszafelé számol tíztől nulláig úgy, hogy közben a nulla megijed, és ha fekvőtámaszt csinál, akkor valójában a Földet tolja lejjebb.
Persze a valóság valamivel hétköznapibb ennél. De csak valamivel.
Van az a kolléga, aki úgy kommunikál, mintha egy kedves, jól fésült kis párnával dobálna… csak épp a párnában tégla van. Nem ordít, nem fenyeget, nem csapja rád az ajtót. Ő mosolyog. Ő „csak kérdez”. Ő „csak segíteni próbál”. Aztán valahogy mégis te ülsz ott délután ötkor, és azon gondolkodsz, hogy mikor vállaltál el még egy feladatot, és miért érzed magad bűnösnek, amiért nem örülsz neki. A munkahelyi „kedveskék” műfaja nem látványos. Inkább olyan, mint a papírvágás: kicsi, de meglepően fáj. És a legfurcsább benne, hogy gyakran nem is tudod pontosan megmondani, mi volt a baj – csak azt, hogy valami nem stimmelt. Ha most felkaptad a fejed: igen, valószínűleg neked is van ilyen kollégád. Vagy volt. Vagy épp most írja a chatbe, hogy „Bocsi, csak egy gyors kérdés”.
Elfelejthetjük a rózsacsokrot. Tegyük vissza a polcra a bonbonválogatást. A 18–19. századi Írországban a szerelmesek valami egészen mással lepték meg egymást Valentin-nap táján: egy tincs hajjal. Igen. Saját hajjal.
A szerelemmel kapcsolatban érezni általában könnyebb, mint beszélni. Lehet, hogy ülünk valaki mellett, nézzük az arcát, és pontosan tudjuk, mit jelent nekünk – de amikor szavakba kellene önteni, minden hirtelen szegényesnek tűnik. Nem véletlen, hogy költők, filozófusok és dalszerzők évszázadok óta küzdenek vele. Most azonban a pszichológusok, antropológusok és evolúciókutatók is ugyanabba az irányba fordultak. Adatokkal, vizsgálatokkal, megfigyelésekkel. És amit találnak, az egyszerre megnyugtató és meglepő.
Az elmúlt években egyre gyakrabban bukkan fel a „gray divorce” kifejezés, amely az 50 év felettiek körében növekvő válási arányt jelöli. Bár elsőre meglepőnek tűnhet, a jelenség mögött nem hirtelen döntések vagy divathullám áll, hanem hosszú, sokszor évtizedeken át érlelődő folyamatok.