Tudomány az ágyban – mit mutatnak az agyhullámok?
A németországi Ruhr Egyetem kutatói párokat vizsgáltak alvás közben, mégpedig nemcsak megfigyeléssel, hanem EEG-vel – azaz az agyhullámok elemzésével. A résztvevők agya alvás közben szinkronizáltabbnak tűnt, ha a partner közelségében voltak. Ez azt jelenti, hogy a két ember agyi aktivitása összehangolódott, különösen a mélyalvás fázisában.
És ami még érdekesebb: azok a párok, akik testi kontaktusban – például kézfogás, ölelés, „kanál póz” – aludtak el, alacsonyabb kortizolszinttel (azaz kevesebb stresszhormonnal) rendelkeztek reggelre.
Na de mi van a horkolással, izzadással és a takaróharccal?
Persze mindez nagyon idilli, de mi van akkor, ha a másik folyton forgolódik, horkol, vagy levakarhatatlanul meleg? Jó hír: a hatás akkor is fennáll, ha csak az elalvás pillanatában van testi közelség. Vagyis nem kell egész éjjel kanálban heverni – elég az intimitás induláskor.
Ez azért is jó hír, mert sok párnál az összebújás a valóságban egy tízperces fázis, amit aztán vált a „forduljunk a másik irányba, mert mindketten izzadunk” típusú megoldás.
Mitől működik ez ilyen jól?
Az ember társas lény, és az érintés biztonságot, megnyugvást közvetít. Alvás közben pedig a testünk és agyunk különösen érzékenyen reagál a környezetre. Ha a partnerünk ott van – ráadásul közelségben –, az csökkentheti az éberséget, elősegítheti a pihenést, és biztonságosabbnak érezhetjük magunkat.
A kutatás szerint ez a jelenség hosszú távon erősítheti a párkapcsolati kötődést is. Más szóval: az összebújós párok nemcsak jobban alszanak, hanem jobban vannak együtt.
És ha valaki nem szeret összebújni?
A jó hír az, hogy ez nem kötelező. A lényeg a választás lehetősége és a közelség lehetősége. Ha tudjuk, hogy ott a másik, hogy elérhető, ha szükség van rá, már az önmagában stresszcsökkentő hatású lehet. Vagyis nem a kanál póz számít igazán, hanem az, hogy ugyanabban a fiókban van-e a kanalatok.
Eredeti tanulmány: Frontiers in Psychiatry, DOI: 10.3389/fpsyt.2023.1221684
