Sír a kollégánk miattad!

Amikor először landol a postaládában a vetőmagkatalógus, valami különös párkapcsolati varázs lengi körül a konyhaasztalt. Ti ketten, egymás mellett, kávéval a kézben, közösen álmodjátok meg a nyári paradicsomerdőt, a bazsalikomligetet és a tökéletes uborkasort. Az illúzió ilyenkor teljes – a növények nőnek majd maguktól, a kapálás romantikus lesz, és soha nem vesztek majd össze azon, ki locsolt tegnap.

A pasinak szakálla van, barna pulóverben ül egy szobanövényekkel teli nappaliban, és miközben öntöz, rámosolyog a kamerára. A kommentek záporoznak: „Ilyen pasit szeretnék!”, „Ha ilyen férfi lennél, locsolhatnál engem is!”. Mi történt? A férfi, aki régen egy Harley-Davidsonnal próbálta bizonyítani férfiasságát, ma egy monsterával szelídíti meg az algoritmust – és a női szíveket.

A lelkes kezdet: "Ez lesz az én kis fikuszom!"

A kaktusz nem kér sokat: némi fény, néha egy kis víz, és békén kell hagyni. Nem sértődik meg, ha elfelejted, nem hervad el drámaian, nem hullatja demonstratívan a leveleit. Épp ezért sokan – különösen párkapcsolati viharok után – pont ilyen társra vágynak. Egy kis zöld, ami nem igényel túl sokat. Vajon mit mond ez rólunk?

Valóban cicit növeszt a tofu, vagy csak az internet mondja ezt? Megnéztük, mit mond a tudomány.

Az emberi szaporodás nem túl bonyolult: kell hozzá két ember, egy kis hangulat, némi biológia, és szerencsés esetben kilenc hónap múlva megszületik egy új példány. A növények viszont... nos, ők másban utaznak. Nagyon másban.

Történt egyszer – jó, nem is egyszer – hogy valamit elrontottam. Talán nem hallgattam végig. Vagy elfelejtettem valamit, amit nem lett volna szabad. Vagy rosszul mondtam valamit, ami nem is úgy hangzott el a fejemben. A lényeg: bocsánatot kellett kérnem. És mit tettem? Elbattyogtam a legközelebbi virágboltba. De miért? Miért pont virágot visz az ember, amikor békét akar kötni? Miért nem fánkot, könyvet vagy barkácskatalógust? És miért működik ez a gesztus, még akkor is, ha bénán feszengünk közben a csokorral a kezünkben?

Valld be: ha azt mondom, „szív”, azonnal megjelenik előtted az a jól ismert piros, kicsit lekerekített, kicsit hegyes szimbólum, amit Valentin-napon csokiban, párnán, sőt még virsli formájában is láttál már. De ha ránéztél már egy valódi emberi szívre (például egy biológiaórán, vagy egy orvosi sorozatban), akkor pontosan tudod: az semmi ilyesmire nem hasonlít. Szóval miért lett ez a furcsa, cseppfordított forma a szerelem univerzális jele? És hogy kerül ide egy rég kihalt növény, a görög szilfium? Kapaszkodj meg: ez egy botanikai, történelmi és enyhén pikáns utazás lesz.

Ha valaha is kaptál (vagy ajándékoztál) vörös rózsát Valentin-napon, évfordulón vagy egy bocsánatkérés mellé csúsztatva, akkor tudod: ez nem csak egy virág. Ez a szerelem nonverbális „szeretlek, de nem akarok erről most beszélni” formája. De miért pont a vörös rózsa lett a romantika nagykövete? Miért nem a napraforgó vagy a kaktusz? Utánajártunk, és megnyugtatunk: nem egy virágpiaci marketingfogásról van szó. A vörös rózsa szerelmes karrierje jóval régebbre nyúlik vissza – egészen az ókori mitológiákig.

Van az a férfitípus, akinek a növénygondozás olyan távoli fogalom, mint a vasalás vagy a dekorációs párnák funkciója. Ha a "locsolni kell?" kérdésre a válasz automatikusan az, hogy "de hát esett az eső múlt héten", akkor ez a cikk neked (vagy a párodnak) szól.