Egy cégnél kezdtünk dolgozni, gyakorlatilag egyszerre. Ráadásul egy továbbképzésre is együtt jártunk, így kezdtünk el beszélgetni, jegyzeteket cseréltünk, infókat megosztani egymással. Meglehetősen kevés fiatal dolgozott ott akkoriban, ezért egyre többet kerestük egymás társaságát. Hasonlóan gondolkodtunk a közéletről, hasonló volt az ízlésünk zeneileg, könyvek terén. Egy idő után szinte minden nap együtt ebédeltünk, és együtt mentünk hazafelé egy darabon. Nagyon szerettem a társaságában lenni.

Őszintén mondom, eszembe sem jutott akkor, mint pasi. Nem vagyok egy romantikus alkat, mindig jóban voltam a fiúkkal is, sőt, egyesek szerint férfias agyam van, nem a női logika mentén gondolkodom. Mindketten házasok voltunk, és nem úgy gondoltam rá, mint egy szóba jöhető fickóra. A férjemet szerettem akkor is, azóta is. Mi ketten viszont nagyon jó barátok lettünk, és alig vártam, hogy beszélgessünk délben, könyveket cseréltünk, sokat nevettünk. Együtt éltük túl a munkahelyi gondokat, és segítettünk egymásnak, ha a másiknak nem ment valami.

Nem tudom pontosan, mi volt a fordulópont, a mai napig nem tudom, hol kezdett egy másik vágányon futni a vonatunk. De egyszer csak történt valami, amitől másképp kezdtünk egymásra nézni. Pedig akkor már több, mint 2 éve jóban voltunk. Észrevettem benne a férfit, ő bennem a nőt. Eleinte viccel próbáltuk az egészet elütni, úgy beszélgettünk, mintha házasok lennénk, és nevettünk hozzá.

Egyre nehezebb lett, valahogy nem tudtuk, mi történik. Hiányzott, ha nem volt velem, és éreztem, hogy már nem csak, mint barát. Ő adta fel hamarabb, bevallotta, hogy belém szeretett. Kegyetlen volt, nem lehetett jól kijönni belőle. Nem akartam senkit sem megbántani, nem akartam félrelépni, de nem tudtam közömbösen nézni rá.

Megpróbáltunk mindent, tényleg mindent. Tovább játszottuk, hogy csak barátok vagyunk, de nem ment. Izzott köztünk a levegő. Megpróbáltunk nem beszélni, nem összefutni a folyosón, de nem ment. Pár hétig bírtuk, aztán ismét ott voltunk a zűrzavar közepén. Nem történt köztünk semmi, és továbbra is mindketten házasságban éltünk. És szenvedtünk.

Végül az élet oldotta meg a dolgot, új munkahelyre kerültem, azóta nem tartjuk a kapcsolatot. Nagyon nehéz volt még pár hónapig, de kitartottam, nem kerestem, és egy idő után már ő sem engem. Nem tudom, hogy miként lehetett volna megőrizni a barátságot, de azóta is hiányzik az életemből. Ha újra kezdeném, jobban vigyáznék erre a barátságra – bár lehet, hogy törvényszerűen van egy pont, ahonnan tovább nem működtethető.