Az ókorban már megjelentek az első írásos említések. Az egyiptomi Ebers-papirusz (Kr. e. 1500 körül) például részletesen ír a vetélés kezeléséről, gyógynövényekkel és szertartásokkal. A magzat elvesztését gyakran istenek akarataként értelmezték, de a nők számára sokszor egyet jelentett a személyes kudarc érzésével. A görög világban Hippokratész is foglalkozott a kérdéssel: ő már arra figyelt fel, hogy a túlzott fizikai megterhelés vagy a balesetek vetélést okozhatnak. Ez már egy lépés volt a biológiai szemlélet felé, de a társadalmi stigma ekkor is jelen volt.
A középkorban Európában a keresztény hitvilág erősen rányomta bélyegét a vetélés értelmezésére. A 13. században Aquinói Szent Tamás például arról írt, hogy a magzat különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül, és csak bizonyos idő elteltével kap „lelket”. A korabeli közfelfogás azonban gyakran a nő hibáztatásáról szólt: ha vetélés történt, sokszor úgy tekintettek rá, mint Isten büntetésére a bűnök miatt. Ismerünk feljegyzéseket arról, hogy falusi közösségekben a vetélő asszonyokat olykor szó szerint kiközösítették, mintha valami rontást hoztak volna a falura. Gondoljunk bele, mekkora lelki terhet jelenthetett ez egy amúgy is veszteséget átélő nőnek.
Az újkorban, a 18–19. században lassan átalakult a kép. A francia szülész, François Mauriceau vagy az angol William Hunter már orvosi szempontból írtak a vetélés okairól. Hunter naplóiban találunk leírásokat arról, hogyan próbálta megérteni a spontán vetélések anatómiai hátterét – ez a szemléletváltás segített abban, hogy a jelenséget ne bűnként, hanem egészségügyi kérdésként kezeljék. Mégis, a társadalomban tovább élt a hallgatás. Sok 19. századi naplóbejegyzésből kiderül, hogy a nők titokban gyászoltak, a család előtt is elrejtve fájdalmukat. Egy angol naplóíró 1832-ben így jegyezte fel: „Elvesztettem a gyermekem, és senki sem kérdezi, hogy érzem magam. Csak azt hallom, újra próbálkoznunk kellene.”
A 20. században végre megjelent a lélektani megközelítés is. A második világháború után több országban indultak pszichológiai kutatások, amelyek felhívták a figyelmet a vetélés okozta gyász feldolgozásának szükségességére. Az 1970-es évektől kezdve egyre több támogató csoport alakult, például az Egyesült Államokban a „Share Pregnancy & Infant Loss Support”, ahol a nők és családok először beszélhettek nyíltan a veszteségükről. Ez hatalmas előrelépést jelentett ahhoz képest, hogy alig néhány évtizeddel korábban a téma még szinte kimondhatatlan volt.
Ma már a modern orvostudomány pontosan tudja, hogy a vetélések nagy része genetikai okokra vezethető vissza, és nem a nő hibája. Mégis, a társadalomban sokszor élnek a régi reflexek: a hallgatás, a „ne beszélj róla, majd jön másik” típusú hozzáállás. Pedig a múlt tapasztalataiból épp az látszik, hogy a titok és a szégyen csak fokozza a fájdalmat. Amikor teret kap a nyílt párbeszéd és az empátia, akkor van esély arra, hogy a veszteség ne elszigeteljen, hanem közelebb hozzon egymáshoz embereket.
A vetéléshez való hozzáállás története a félelemtől és bűntudattól a megértésen át az együttérzésig vezetett. Míg régen az isteni büntetés vagy a közösségi kiközösítés árnyéka vetült rá, ma már tudjuk: ez az élet természetes, bár fájdalmas része. Az, hogy hogyan beszélünk róla, nemcsak a tudomány állapotát tükrözi, hanem az emberi kapcsolataink minőségét is. És talán ez a legfontosabb tanulság: a csend helyett a kimondott szó, a szégyen helyett a támogatás adhat valódi gyógyulást.