A középkori nők ugyanis már jóval azelőtt használták a solymászatot önkifejezésre, státuszjelzésre és finom lázadásra, hogy bárki kitalálta volna a „gendernormák felforgatása” kifejezést. És ez az egész sokkal izgalmasabb, mint az a poros történelemóra-sejtés, hogy a középkorban a nők többnyire csak dísznek voltak jelen. Nem voltak. Sőt: bizonyos nők nagyon is tudták, hogyan kell látványosan, elegánsan és társadalmilag értelmezhetően jelen lenni egy olyan világban, amely alapvetően férfiakra írta a hatalom kézikönyvét. A csuklóra ültetett ragadozó madár pedig ennek az egyik legszebb és legokosabb kelléke volt.

A solymászat nem puszta hobbi volt, hanem társadalmi nyelv

A mai ember hajlamos úgy nézni a solymászatot, mint valami egzotikus, arisztokratikus időtöltést, amely legfeljebb kosztümös filmekben működik igazán. A középkorban azonban a ragadozó madárral való vadászat nemcsak sport vagy szórakozás volt, hanem rang, kapcsolatrendszer, neveltetés és hatalmi nyelv. Aki ragadozó madarat tartott, idomított, ajándékozott vagy éppen vele vadászott, az nem csupán egy szép állat mellett pózolt. Azt üzente magáról, hogy ért az irányításhoz, a fegyelemhez, a finom jelzésekhez, az önkontrollhoz – és ami talán még fontosabb: megengedheti magának mindezt. Mert egy sólyom vagy héja nem afféle középkori díszpárna volt. Fenntartani, idomítani, használni tudni kellett. A solymászat drága, kifinomult és társadalmilag erősen kódolt tevékenység volt. Vagyis aki ebben otthonosan mozgott, az egyben azt is jelezte: nem kívül áll a hatalom világán.

A szerelem nyelve – de nem csak úgy, ahogy a férfiak elképzelték

A középkori művészet és irodalom gyakran kapcsolta össze a solymászatot az udvarlással. Kárpitokon, dísztárgyakon, tükrös tokokon újra meg újra felbukkannak a lovagló, vadászó párok, kezükön ragadozó madárral. A kép üzenete első pillantásra romantikus: együtt vonulnak, együtt vadásznak, összetartoznak. Csakhogy a dolog nem ennyire egyszerű.

A korszak kedvelte azt a hasonlatot is, hogy a nő olyan, mint a sólyom: meg kell nyerni, kézre kell szoktatni, meg kell „zabolázni”. Innen nézve a solymászat akár a női alárendeltség metaforája is lehetne. Csakhogy a valóságban azok a nők, akik valóban részt vettek a solymászat kultúrájában, sokszor éppen az ellenkezőjét mutatták meg. Nem azt, hogy meg vannak szelídítve, hanem azt, hogy ők maguk is urai egy tekintélyes, erős, veszélyes állatnak. Vagyis a kép finoman megfordul: a nő nem pusztán a sólyomhoz hasonlított lény, hanem a sólyom birtokosa, idomítója, irányítója is. Ez a különbség pedig nem apróság, hanem világnézet.

A pecséten sem véletlenül volt madár

A történészek számára különösen beszédesek azok a pecsétek, amelyeket középkori nők használtak jogilag érvényes dokumentumok hitelesítésére. A pecsét ugyanis nem holmi bájos dekoráció volt, hanem identitás, társadalmi helyzet és önkép egyetlen, sűrített képpé gyúrva. És mit látunk több ilyen pecséten? Előkelő nőt ragadozó madárral. Ez egyáltalán nem mellékes. Amikor egy magas rangú nő úgy döntött, hogy saját személyes pecsétjén madárral jelenik meg, azzal valamit nagyon tudatosan állított magáról. Azt, hogy rangja van. Hogy fegyelmezett. Hogy kapcsolódik az elit kultúrájához. Hogy része annak a világnak, amely döntéseket hoz, birtokol, ajándékoz, igazol, szervez. Mai nyelvre lefordítva: ez volt a középkori „profilképem nem véletlen” pillanat.

Nem csak néztek, csinálták is

A legjobb az egészben, hogy a nők és a ragadozó madarak kapcsolata nem merült ki a szimbolikában. A források szerint királynék és nemesasszonyok vadaskerteket és vadászterületeket kezeltek, együtt vadásztak, madarakat idomítottak, sőt ajándékba is adtak ilyen állatokat. Vagyis nem arról van szó, hogy a középkori nők csak szép ruhában, fotogén módon álldogáltak a háttérben, miközben a férfiak intézték az érdekes részt. A solymászatban való részvételük valós volt, gyakorlati volt, és sokszor hatalmi jelentéssel is bírt.

A szabálykönyvek ugyan időnként igyekeztek meghatározni, melyik madár „illik” nőhöz és melyik férfihoz, de úgy tűnik, a valóság ebben is bonyolultabb volt. A nők nem mindig érték be azzal, amit udvariasan számukra kijelöltek. Ismerünk olyan előkelő asszonyokat, akik kisebb és nagyobb ragadozó madarakat egyaránt tartottak. Ismerős dinamika, nem? A társadalom kiosztja, mi a „nőies” verzió, mire pedig a nők ránéznek és azt mondják: köszönjük, de majd eldöntjük.

Volt, aki szakértelméből élt

Ez az egész talán ott válik igazán elevenné, amikor nemcsak úrnőkről, hanem szakértő nőkről is szó esik. A történeti kutatások arra utalnak, hogy akadtak olyan nők, akik kifejezetten a madarak kezelésében, gondozásában, idomításában szereztek elismertséget, sőt megélhetést. A források között szerepel például egy Ymayna nevű nő a 13. századból, aki egy nagyúr sólymait és vadászkutyáit felügyelte. Ez nem afféle mellékes udvari feladat volt, hanem bizalmi, hozzáértést igénylő pozíció. Magyarán: egy férfiak uralta közegben egy nő úgy tudott jelen lenni, hogy a tudása pénzre, földre, társadalmi helyzetre váltható értékké lett. Ezen a ponton a középkor hirtelen kevésbé tűnik olyan egyvonalasnak, mint ahogy a fejünkben él. Nem modern feminizmust kell belelátni, és nem kell úgy tenni, mintha a korszak hirtelen egyenlőségi mintatársadalom lett volna. Nem volt az. De az is igaz, hogy a nők mozgástere nem merült ki a csendes háttérjelenlétben.

A solymászat egyszerre volt nőies és nem nőies

Pont ez a benne a legérdekesebb. A solymászat ugyanis egyszerre kapcsolódott az udvarláshoz, a finom női reprezentációhoz és a férfiasnak tekintett vadászati, birtokosi, uralmi világhoz. Egy előkelő nő, amikor madarat tartott, ajándékozott vagy épp vadászott vele, nem egyszerűen „csinos” volt. Belépett egy olyan társadalmi térbe is, amely hagyományosan a férfihatalomhoz kötődött. Nem úgy, hogy férfivá vált, hanem úgy, hogy kitágította, mit jelenthet nőnek lenni abban a közegben. Ezért olyan vonzó ma is ez a kép. Egy nő ragadozó madárral a csuklóján egyszerre elegáns és veszélyes, kifinomult és határozott, gyászos és büszke, visszafogott és látványosan jelen lévő. Nem csoda, hogy újra meg újra visszatér az irodalomban, filmen, divatban, vizuális kultúrában.

Miért érdekes ez ma, az oldalborda.hu olvasójának?

Mert szeretjük azt hinni, hogy a nők önkifejezése, státuszjátéka és finom ellenállása modern találmány. Pedig a történelem tele van olyan nőkkel, akik a rendelkezésükre álló jelképekkel, gesztusokkal, tárgyakkal és tudással formálták azt, ahogyan a világ látta őket. Nem mindig nyílt forradalommal. Sokszor egy mozdulattal, egy képpel, egy pecséttel, egy ajándékkal, egy jól megválasztott szereppel.

A középkori solymásznő azért izgalmas figura, mert emlékeztet rá: a női önállóság nem mindig kiabál. Néha csak felemeli a karját, és ott ül rajta egy ragadozó madár. És mindenki pontosan érti az üzenetet.