Ez a történet nem csupán zaklatásról szól. Sokkal inkább arról, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy egy fiatal vagy középkorú nő szembeszálljon egy gyóntatóval, aki az ő lelke fölött is hatalmat gyakorolt. És arról, hogy a nők – már akkor is – jól ismerték saját testüket, vágyaikat, korlátaikat és jogaikat, még ha a hivatalos nyelvezet nem is adott nekik eszközöket a zaklatás megfogalmazására.

A hatalmi különbség: amikor a gyónás már nem a lélekről szólt

A gyóntatószék elvileg a vigasz helye volt. Ahol egy nő beszélhetett félelmeiről, testi-lelki bizonytalanságairól, akár a menstruációjáról, akár a házasélet gondjairól. De épp ez a bizalmi helyzet teremtette meg azt a hatalmi egyensúlytalanságot is, amelyre egyes papok visszaélésként tekintettek. A vatikáni levéltárak tanúvallomásai olyan jeleneteket őriznek, amelyek mai szemmel is megrázóak – és meglepően ismerősek.

Volt, akit arra utasítottak, „használja az ujjait”, hogy felkeltse a férje vágyát. Másnak azt magyarázták el, hogy a férj „jó helyre teszi-e”, és hogy „a női test úgy működik, mint a tyúké: csak meg kell rázni a kalapot, és már kész is a baba”. A papok egy része mindezt tréfaként, bizalmaskodásként vagy „szakmai tanácsként” igyekezett beállítani. A nők viszont pontosan értették, hogy ezek nem tanácsok voltak, hanem sértő, határátlépő megjegyzések.

A nők, akik nevüket és arcukat adták a panaszukhoz

Ami igazán figyelemre méltó: sokan közülük beszámoltak az inkvizíciónak. A 18. századi Olaszországban ez volt az egyetlen fórum, ahol egy papot felelősségre lehetett vonni. A nők vallomásai részletesek, konkrétak – és fájdalmasan őszinték.

• 1736, Pisa: Rosa attól félt, hogy a férje már nem kívánja. A gyóntató nem lelki vigaszt adott, hanem önkielégítésre buzdította. Rosa szégyellte magát – de elment és feljelentette.
• 1779, Onano: Colomba megdöbbent, amikor papja részletekbe menően faggatta, „melyik testrészével érintkezik a férje”. A nő tudta, hogy ez nem vallási tanács – és kiállt magáért.
• 1739, Siena: Lucia, egy 40 év körüli, gyermektelen nő, azt hallgatta, hogy „a nőknek olyan a petefészkük, mint a tyúkoknak”, és elég „megrázni a kalapot”. Ő is az inkvizícióhoz fordult.

És ezek csak a dokumentált esetek. A nők felismerték, amikor valami nem volt „tisztességes”, még ha akkoriban nem is létezett a mai „szexuális zaklatás” kifejezés.

A gyóntatószék sötét oldala: gesztusok, célzások, ajánlatok

A levéltárakból az is kiderül, milyen gyakoriak voltak a nonverbális utalások: ujjain gyűrűt le-fel húzó pap; olyan gesztusok, amelyeknek nem volt szükségük magyarázatra. Volt, akit találkára hívtak a szőlőbe. Mástól azt kérdezték: „kézben tartotta-e már?” – a nő pontosan tudta, mire céloznak. A papok olykor azzal védekeztek, hogy „csak viccelődtek”, „férfias kíváncsiságból” kérdeztek, vagy „pásztori gondoskodásból”. A nők viszont pontosan értették, hogy mindez a hatalomról szólt.

A megaláztatás utóhatása: sokkoló vallomások

Az egyik legmegrendítőbb vallomás egy 1633-as esetből való: Angiola azt mondta, három hónapig reszketett az idegtől a gyónás után. A testre, szexualitásra tett sértő megjegyzések sokszor nemcsak zavarba ejtőek, hanem félelmetesek is voltak – hiszen egy pap szava a lélek üdvéről is dönthetett.

A korban élt tévhit, miszerint a 40–50 év feletti nők már „szexuálisan haszontalanok”, tovább fokozta a megalázottság érzését. Ez az elképzelés nem volt ritka: az orvosi könyveket olvasó férfiak megmondták, mikortól „nem működik” egy nő – mintha a női test valamiféle lejárati dátummal rendelkezne.

És mégis: ezek a nők kiálltak magukért

A történet legerősebb üzenete mégsem az, milyen visszaélések történtek, hanem az, hogy a nők – a társadalmi, vallási és jogi korlátok ellenére – nem maradtak csendben. Nem volt nyelvük arra, hogy azt mondják: „Zaklatás történt.” Nem voltak támogató csoportok, segélyvonalak vagy közösségi média-szolidaritás. De volt valami másuk: saját, belső erkölcsi iránytűjük. És volt bátorságuk.

Miért fontos ez ma az Oldalborda.hu olvasóinak?

Mert a zaklatás története nem a 21. század problémája. A nők évszázadok óta pontosan felismerik, amikor valaki átlépi a határt – és küzdenek érte, hogy ez ne maradjon következmények nélkül.

A 18. századi olasz nők története arról szól, hogy a hatalommal való visszaélést nem „szokásként”, nem „flörtként”, nem „jó tanácsként” kell elfogadni. Hogy a szégyen nem az áldozatoké. Hogy az igazsághoz való jog nem modern találmány. A lényeg pedig akkor is érvényes volt, és most is az: nincs olyan szerep – még egy gyóntató atyáé sem –, amely feljogosítana egy embert arra, hogy más méltóságát megsértse.

A 18. századi nők nem csupán túlélők voltak. Tanúk. Fellépők. És történetük azt üzeni: a határhúzás sosem volt tabu. Az igazságtétel sosem volt reménytelen. És a nők ereje sosem volt alábecsülendő – még akkor sem, ha a történelemkönyvek gyakran elhallgatták.