Pedig a története nem úgy indult, mint egy diadalmenet. 1867. november 7-én született Varsóban, az akkor még orosz fennhatóság alatt álló Lengyelországban. Már gyerekként érezte, hogy a tudás tiltott gyümölcs – a nőknek ugyanis akkoriban nem volt helyük az egyetemeken. Mária Skłodowska (ahogy akkor hívták) titokban tanult, miközben tanítónőként dolgozott, hogy mások oktatásával finanszírozza saját jövőjét. Amikor végül Párizsba költözött, a város még hidegebb volt, mint a szobája: szó szerint, hiszen a fűtetlen padlásszobában a könyvek mellett a remény tartotta életben.

És ott, a Quartier Latin laboratóriumai közt, találkozott Pierre Curie-val. A történetük nemcsak tudományos, hanem emberi szövetség volt: két elme, akik együtt látták meg a láthatatlant. Ketten fedezték fel a polóniumot – amit Marie hazája, Lengyelország után nevezett el –, és a rádiumot, amely szó szerint beragyogta a tudományt. A világ döbbenten nézte, ahogy a kémcsöveik éjjelente halvány zöldes fényben derengtek. Akkor még senki sem tudta, hogy ez a ragyogás lassan öl.

Marie Curie élete a paradoxonok története. Ő volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott, és az egyetlen, aki kettőt is – fizikait és kémiát. De miközben a világ őt ünnepelte, a tudományos közösség sokáig csak Pierre feleségeként kezelte. Miután Pierre tragikusan elhunyt, Marie egyedül folytatta a munkát – és ő lett az, aki megmutatta, hogy a tudomány nem ismer nemet.

A rádium iránti rajongás az egész világot lázba hozta. Rádiumos kozmetikumok, rádiumos víz, sőt rádiumos fogkrém is kapható volt – mintha maga az élet elixírje került volna a piacra. Csak évek múlva derült ki, hogy amit gyógyírnak hittek, az lassan pusztít. Marie azonban már akkor is érezte: a fény, amit felfedezett, veszélyes. De hitt benne, hogy a tudásnak ára van.

Személyes élete sem volt mentes a vihartól. Amikor évekkel később szerelmi kapcsolatba került egy nős férfival, a közvélemény kegyetlenül támadta. A sajtó, amely korábban hősként ünnepelte, most boszorkányt látott benne. Marie mégsem tört meg. Azt írta: „Amit egyszer elkezdtem, végig kell vinnem, bármilyen nehéz is.” És végig is vitte – szó szerint az életével fizetve.

1934-ben halt meg aplasztikus anémiában, amit a sugárzás okozott. Az évtizedeken át radioaktív anyagokkal végzett munka lassan, csendben gyengítette meg a szervezetét. Jegyzetei – amelyek ma is radioaktívak – csak ólomdobozban kezelhetők. Még a könyvei is sugároznak.

Mégis, Marie Curie öröksége ma is él. Az ő nevéhez fűződik a rákterápia alapja, a modern orvosi képalkotás kezdete és az a hit, hogy a tudomány nem csupán férfiak világa. Ő volt az, aki bebizonyította, hogy a fény néha a legsötétebb helyekről indul.

És ha ma valaki a laboratóriumában dolgozik, talán nem is sejti, hogy minden apró minta, minden mérés mögött ott dereng Marie Curie fénye – az a halvány, zöldes sugár, amely egyszerre életet adott és elvett. A láthatatlan fény asszonya, aki sosem félt a sötétségtől.