Csakhogy amikor nem a drámáit, hanem a saját életét kezdjük nézni, hirtelen sokkal ködösebb lesz a kép. Mert Shakespeare-t világszerte idézik, elemzik és ünneplik, de a magánéletéről meglepően kevés biztosat tudunk. A nőkkel való kapcsolatáról pedig pláne. Ami marad, az egy furcsa elegy: néhány kemény tény, sok okos következtetés, és nem kevés irodalmi fantázia.

Shakespeare nem sokat vacillált: fiatalon, villámtempóban férj lett

Amit biztosan tudunk, hogy William Shakespeare 18 évesen feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt. Ez már önmagában elég lenne egy fél internetnyi találgatáshoz, de a helyzetet tovább színesíti, hogy a házasság idején Anne már várandós volt az első gyermekükkel, Susannával. Vagyis a világirodalom egyik legnagyobb alakja nem valami hosszan érlelt, holdfényes udvarlás után lépett házasságra, hanem inkább olyan tempóban, amit ma sokan úgy kommentelnének: itt bizony felgyorsultak az események. Ettől persze még lehetett köztük valódi érzelem. Csak azt fontos látni, hogy Shakespeare szerelmi élete nem a Júlia-erélyen kezdődött, hanem inkább egy nagyon is földi, nagyon is gyakorlati házassággal.

A nő, akit mindenki emleget, de alig ismerünk: Anne Hathaway

Anne Hathaway rendszerint csak mellékszereplőként bukkan fel Shakespeare történetében, ami azért kissé igazságtalan. Ha valaki három gyereket szül a férjének, miközben az illető idővel Londonban épít karriert, ő pedig többnyire Stratfordban marad, akkor azért nem teljesen statisztaszerepről beszélünk.

A házasságukról sokáig szerettek úgy írni, mintha boldogtalan vagy távoli kapcsolat lett volna. Ennek egyik fő oka Shakespeare híres végrendelete, amelyben Anne-re a „második legjobb ágyat” hagyta. Ezen generációk óta csámcsog az irodalomtörténet, mintha ez egy passzív-agresszív 17. századi szakítós üzenet volna.

Csakhogy a helyzet nem ennyire egyértelmű. A korabeli szokások szerint a „legjobb ágy” gyakran a vendégek számára fenntartott reprezentatív bútor volt, míg a „második legjobb ágy” lehetett a házaspár közös ágya – vagyis éppenséggel személyesebb, intimebb hagyaték. Magyarul: ami első ránézésre sértésnek tűnik, az akár gyengéd gesztus is lehetett. Shakespeare még a halála után is tudott úgy fogalmazni, hogy az utókor négyszáz éve vitatkozik rajta.

Nőfaló zseni volt, vagy csak túlságosan jól értette őket?

Ez az a kérdés, ahol érdemes óvatosnak lenni. Shakespeare magánéletéről nincs olyan naplónk, levélcsomagunk vagy önleleplező vallomásunk, amelyből tisztán ki lehetne olvasni, hogyan viszonyult a nőkhöz a hétköznapokban.

A művei viszont nagyon is beszédesek. Shakespeare nőalakjai a saját korukhoz képest feltűnően sokszínűek, elevenek és gyakran szellemesebbek, mint a körülöttük sündörgő férfiak. Rosalinda, Beatrice, Viola, Portia vagy Lady Macbeth nem afféle papírmasé szerelmi kellékek. Van eszük, akaratuk, humoruk, taktikájuk, sőt néha több belső erejük is, mint a férfi főszereplőknek. Ebből sokan arra következtetnek, hogy Shakespeare különösen érzékeny lehetett a női tapasztalatokra. Ez részben lehet igaz. De legalább ennyire igaz az is, hogy egyszerűen zseniális drámaíró volt, aki megértette: az érdekes női szereplő jobb színházat csinál. Márpedig Shakespeare-nél a jó színház mindig elsőrendű ügy volt.

És itt lesz igazán zavarba ejtő: a nőket valójában fiúk játszották

Itt jön az a pont, ahol a mai olvasó kissé megszédülhet. Shakespeare korában a női szerepeket nem nők, hanem fiúk vagy fiatal férfiak játszották a színpadon. Vagyis amikor Rosalinda férfinak öltözik a Ahogy tetszik című darabban, akkor valójában egy fiú színész játszik egy nőt, aki férfinak öltözik. Ennél már csak az lenne bonyolultabb, ha mindezt egy félresikerült céges csapatépítőn kellene követni. Ez azért fontos, mert Shakespeare nőábrázolása soha nem egyszerű „realista tükör”. Sokszor játék a nemi szerepekkel, a társadalmi elvárásokkal és azzal, ki hogyan viselkedhet nőként vagy férfiként. Ebben a tekintetben meglepően modern tud lenni.

A szonettekben kezdődik az igazi pletykavihar

Na, itt kezd igazán felpörögni az irodalmi nyomozás. Shakespeare szonettjeinek egy része egy úgynevezett „szép ifjúhoz” szól, később pedig feltűnik a titokzatos „sötét hölgy” alakja is. Ebből évszázadok óta próbálják kihámozni, hogy kihez vonzódott valójában, volt-e szerelmi viszonya, és mennyire tükrözik a versek az életrajzi valóságot.

A rövid válasz az, hogy ezt nem tudjuk biztosan. A szonettek beszélője nem automatikusan azonos Shakespeare-rel, ahogy egy krimiíró sem feltétlenül sorozatgyilkos. Ettől még a versek érzelmileg nagyon is intenzívek, és világosan mutatják, hogy Shakespeare-t mélyen izgatta a vágy, a szépség, a hűtlenség, a birtoklás és a szerelem kiszámíthatatlan matematikája. Vagyis a nőkhöz – és általában az emberi vonzalomhoz – fűződő viszonya irodalmilag biztosan szenvedélyes volt. Magánemberként viszont sokkal kevesebb biztos fogódzónk van annál, mint amit a legendák szeretnek állítani.

Shakespeare női nem szentek voltak – és pont ettől működnek ma is

Nem lenne igazságos úgy tenni, mintha Shakespeare mindig a nők nagy modern védelmezője lett volna. A műveiben ugyanúgy megtalálható a korabeli nőképek sok terhe, a féltékenység, a birtoklás, a gyanú és a nőkkel szembeni kemény ítélkezés is. Elég csak Othellóra és Desdemonára gondolni, vagy arra, milyen gyorsan tudnak a férfiak végzetes ostobaságokat elkövetni, ha a női hűség kérdése kerül szóba. De éppen ez teszi izgalmassá. Shakespeare nem idealizált nőszobrokat faragott, hanem embereket írt. A nőalakjai lehetnek okosak, manipulatívak, sebezhetőek, viccesek, kegyetlenek, hűségesek vagy kiszámíthatatlanok. Vagyis nagyjából ugyanazt engedte meg nekik, amit a férfi szereplőknek is: hogy összetettek legyenek.

Jó, de akkor milyen volt valójában Shakespeare a nőkkel?

A legőszintébb válasz talán ez: részben ismeretlen, részben rendkívül termékeny. Férjként biztosan volt egy hosszú, bonyolult, távolsággal is terhelt kapcsolata Anne Hathawayjel. Íróként pedig annyira figyelte a női beszédet, vágyat, önvédelmet, humort és társadalmi mozgásteret, hogy abból négyszáz évre elegendő irodalmi muníció született. Nem tudjuk, volt-e nagy szerelme Anne-en kívül. Nem tudjuk, hány nő inspirálta közvetlenül. Nem tudjuk, a szonettek mennyire naplószerűek. Azt viszont tudjuk, hogy Shakespeare-nél a nők soha nem puszta háttérfüggönyök. Ha belépnek a színpadra, többnyire történik valami. Néha valami okos, néha valami tragikus, néha valami nagyon kínos – de mindig valami eleven.

Miért nem tudjuk 400 éve elengedni Shakespeare szerelmi életét?

Talán azért, mert a kérdésben egyszerre van benne a pletyka, az irodalom és az örök emberi kíváncsiság. Szeretnénk tudni, hogy a világirodalom nagy szerzői hogyan szerettek, kit szerettek, jól szerettek-e egyáltalán. Shakespeare viszont makacsul nem adja könnyen magát. Pár dokumentumot dob oda, egy rejtélyes végrendeleti sort, egy sor szenvedélyes verset, néhány csodálatos nőalakot – aztán ránk hagyja a vitát.

Talán ebben is zseni volt. Még a magánéletéből is olyan történetet csinált, amelyben a fél világ szerelemről, házasságról, nőkről és félreértésekről beszél tovább.